II. RÉSZ - 3.) Fejezet - Az Úr Buddha vallása és filozófiája - Sziddharta Gautama Buddha élete és karmája - 1

3. fejezet

Az Úr Buddha vallása és filozófiája

Sziddharta Gautama Buddha élete és karmája

Sziddhárta a herceg

Maja bár maga nem volt istennő, gyönyörűséggel töltötte el, hogy egy istennővel a Holddal érintkezhet. (Sziddharta születésének napja utáni éjszakán történt ez Maja királynéval.)

Sziddharta: (szanszkrit) Aki minden vágyat betöltött.

Sziddharta egy őszi napon született meg 10 hónapra, azaz októberben, pont telihold napján.

Sziddharta Indiában a Lumbini ligetben született, mely szent hely volt és még a mai napig is az.

Maja királyné a szülés előtti 10 hónapban álmot látott, melyben 3 tündéri lény szerepelt. A 3 tündéri lény (ifjú leányok) dévák voltak, vagyis égi lények. A 3 lény fényes fehér fény közepette jelent meg Maja előtt és szóltak neki, hogy kövessék. Maja így is tett. Az éles fehér fény a havon megcsillanó napfény volt. A 3 tündéri lény megérintette Maja hasát és ez által megfogant Sziddharta a méhében. Amikor felkelt Maja tudta, hogy áldott állapotba került, de ezt eltitkolta mindenki előtt, egy időre.

Amikor Sziddhartat először látogatta meg az apja Szuddhódana, akkor karmazsinvörös pólyába volt burkolva.

Aszita, Sziddharta születése utáni második hónapban már 50 éve élte az erdei remeték életét és nem foglalkozott a démonok megjelenésével és eltűnésével, de látta őket elméje szemével. Ekkor besétált egyik reggel a szinte fagyos patakvízbe és késztetést érzett, hogy a magasba vándoroljon a Szákja Királyság északi határát övező hósapkás hegységek lábáig. Ezt meg is tette.

A dévákban és a lokáknál a következő színhierarchia szerepel: kék, piros, sáfránysárga.

Párna: életáram mozgásban tartása élelem nélkül

Különleges képesség Aszitában, hogy élete során elsajátította, hogy a démonok világába tudott jutni akárhol még egy hegycsúcs tetején is, bár a démonok világa nem ott nyilvánul meg. A magasság miatt Aszita képes volt olyan tisztán összpontosítani tudatát, hogy Ő maga is képes volt gondolatával tartani. Ezen még Mara a démonkirály is megdöbbent és elcsodálkozott. Aszita lótuszhelyzetben ülve találkozott ekkor Marával. Aszita elhozta Marának a hírt, hogy Sziddharta megszületett, de ezt nem fejezte ki konkrétan és csak annyit mondott neki, hogy „Valaki eljön majd hozzád, hamar nagyon hamar.” Marának viszont a szeme sem rebbent és érdektelenséget mutatott. Mara megkérdezte Aszitát, hogy hogy hívják Aszita felelt és elmondta, hogy Buddha látogatja majd meg.  Mara teste erre enyhén összerezzent. Mara nem hitt Aszitának, így kiejtette újra Buddha nevét és, hogy eljön hozzá. Figyelmeztette, hogy készüljön fel rá. Mara csöndre intette Aszitát. Mara megkérdezte, „Buddha?”- de ezt megvetéssel tette. Ez Sziddharta születését (október telihold napja) követő 3. napon történt.

Lótuszülés: hüvelykujj és mutatóujj összeérintése és a térdre helyezve - a béke mundrája. Ilyen testhelyzetben ahogyan Aszita ült ekkor érezte először Mara Buddha létét. Sziddhártára viszont felfigyelt a világ, mivel nem volt más Ő, mint a végzet maga.

A telihold 7. napja múlt már el, amikor Maja királyné elhunyt, Sziddharta születése után. Szuddhódána 1 órát töltött Maja királynéval miután el tudták kezdeni a hivatalos kenetfeladást a királynénak.

Dévák a kozmikus igazság alapján a jócselekedeteket bírálják el, az aszurák vagyis a démonok, akik a kirótt büntetéseket hajtják végre. A karma törvényei viszont erősebbek, mint a démonok hatalma.

Majával kapcsolatban viszont Mara jelenléte feleslegessé vált, mert a 3 déva vigyázott rá, aki korábban álmában megjelent Sziddharta születése előtt 10 hónappal.

Mara így nem foglalkozott Majával hanem Sziddhartahoz ment, akit egyedül hagytak a szertartás idejére. Sziddharta ekkor teljesen védtelenül feküdt a bölcsőben. Sziddharta már ekkor nem félt Marától. Mara nem okozhatott fizikai fájdalmat Sziddhártának, mert Ő csak a lélekért felelős és nincs hatalma a testi lény szenvedéséhez.

Mara ekkor megosztotta Sziddhartaval a titkát, ha Sziddharta elbukik, akkor az összes lélek, aki számít rá az övé lesz. Sziddharta ekkor oldalra fordította a fejét és álomba szenderült.

Maja királynét úgy égették el a máglyán, hogy közben rubint és aranyláncot tartott a kezében.

Ezt a láncot Maja Szuddhódánától kapta ajándékba és becses érték volt a házaspár számára.

Szuddhódána király a halotti szertartást követően elvonult a lakosztályába, ahol egy saját képére formált démon jelent meg. El akarta vinni Szuddhódána lelkét és hosszas küzdelem után a király legyőzte saját démonát és megszabadult a fájdalomtól, amelyet felesége elvesztése okozott. Úgy mondták akkoriban, hogy ekkor kihunyt az aggodalom és olyan keménnyé vált, mint a gyémánt.

Sziddharta hivatalos névadó ünnepségén az áldozati állat fajtája a kecske volt és ezen az ünnepségen határozták meg Sziddhárta horoszkópját is, melyet a dzsotis(ik) olvasták fel, de erre a felolvasásra nem kerűlt sor, ehelyett 4 öreg a bölcső fölé hajolt és így állapították meg a következőket:

„A Vénusz helyzete kedvező. A 10. ház ígéretesnek látszik, igaz a Szaturnusszal konjunkcióban áll a telihold. Elméjének idő kell a teljes kibontakozáshoz.”

Az Isten szemében a csillagászok a király fölött álltak, őket ksatriják kasztjának hívták. Bráhmin(ok) kaszt voltak a főpapok.

Miután Szuddhódána végighallgatta a 3 dzsotisit, megkérdezte a 4.-et is, neki mi a meglátása Sziddhartával kapcsolatban. Az előző 3 azt mondta amit Szuddhódána hallani szeretett volna azaz, hogy nagy és hatalmas király lesz belőle. A 4. dzsotisi viszont azt felelte a királynak:

„A horoszkóp szerint a fiat nem lesz Szákja uralkodója, hanem a világ 4 sarka fölött uralkodik majd.”

Az ünnepségre Aszita a remete is megérkezett közben.

A király üdvözölte Aszitát, akit már 30 éve nem látott, de Aszita nem foglalkozott a királlyal és egyből a bölcsőhöz lépett. Aszita átnézte a horoszkópot és egyértelműen kinyilvánította, hogy Sziddhartából soha sem lesz nagy király. Aszita ekkor különös tettet hajtott végre. Térdre borult a csecsemő előtt, a csecsemő Sziddharta, aki nyugodtan feküdt a bölcsőben érdeklődéssel fordult Aszita felé és lábával megérintette Aszita fejét. Aszita szemébe ekkor könnyek szöktek és az arcán gördültek lefelé.

Aszita: remete és aszkéta volt, aki szent embernek számított.

Szuddhódána megkérdezte Aszitát, hogy mi fog történni Sziddhartával?

Válasz Aszitától: Ő Sziddharta, az, aki minden vágyat betölt. Csakhogy ez nem elegendő. A vágy ugyanis pusztuláshoz is vezethet, és ez még inkább megeshet a fiad esetében, hiszen Ő kettős lényegű.

A fiúnak két sora van. A dzsotisijaid csak az egyiket ismerik. Nem királyi sorsor választ majd, hanem egy másikat.

Miközben ezeket mondta a királynak Aszita képtlen volt szemét levenni Sziddhartaról.

Studdhódána megkérdezte ekkor Aszitától, hogy melyik ez a másik sors?

Aszita válasza: Önnön lelke feletti uralom.

-          Önnön lelkünk fölött igazán uralkodni azonban, olyan mintha a teremtés fölött uralkodnék az ember. Ez még az istenek hatalmánál is több.

Szuddhódána dühös lett Aszitára és a király dühére minden ember kiment a teremből. Csak Aszita és a király maradt ott.

Király kérdése: Miért eredtek el a könnyeid, amikor megpillantottad a fiam?

Aszita válasza: Mert nem élek majd elég soká ahhoz, hogy hallhassam az igazságot, melyet Buddha mond majd nekünk.

Sziddhárta egy olyan lélek melynek szellemi útjait szinte lehetetlen kiszámítani.

Sziddhártát az apjának 32 esztendeig kellett volna a palotában tartania, mint egy rabot, és nem szabadott volna addig látnia a szenvedést.

Szuddhódána 3 nap alatt kiürítette Kapilavasztu városát és az ajtókat, kapukat 3 nap után bezárazta és csak az Ő engedélyével jöhetett be vagy távozhatott valaki. A halotthamvasztót pedig 2 mérföldre a város falaitól állították újra.

Sziddhárta 7 és 8 éves korában tett egyik jelentős mondata a következő: „Az erősek sose kerülnek ki semmit.”

Ezt a mondatot 2 éven keresztül egyfolytában sulykolta magában, hogy még véletlenül se felejtse el.

Sziddhárta belső hangja először 7 éves korában szólt hozzá: „Nézz meg közelebbről!”

Ez a belső hang akkor Mara démon volt.

Sziddhárta 7 éves korában találkozott először a halállal amikor Bikram és Csanna bezárkóztak egy istállóba, hogy megszabadítsanak a szenvedéstől egy vén kanca lovat, mely megsérült.

Ekkor Sziddhárta felzaklatott állapotban a palotán végigfutva az apjához sietett, akit éppen az orvosok kezeltek piócával. A herceg undorítónak tartotta a kezelést, de egy hang nélkül nézte a folyamatot, és amikor az utolsó piócát is feltették a királyra akkor Sziddhárta egy szó nélkül kiosont a szobából és magára zárta az ajtót, de amikor kifelé hátrált az előtérből akkor majdnem nekiütközött Dévadattába, az unokatestvérébe, aki csak most érkezett a palotába.

Sziddhárta még soha sem látta, így nem is tudott unokatestvéréről, de minden figyelmeztetés nélkül ráébredt, hogy ebben a pillanatban valami új és fontos dolog jelent meg életében.

Sziddhárta 7 éves korában, márciusban a tavaszelő ünnepségen a palotában megpillantott két lányt, akiken látszott, hogy érdeklődnek iránta.

Mivel az ünnepségen az volt a szokás, hogy vörös, zöld vagy sárga port szórtak az emberek, Sziddhárta bátorságát összeszedte és a 2 lányhoz lépet illedelmesen köszönt nekik és elmondta, hogy kicsoda, aztán mind a 2 lányra vörös port szórt az ünnep kedvéért. A 2 lány nem tiltakozott és örömmel vette a történteket.

Ezen az ünnepségen Dévadatta 3-szor sértette meg Sziddhárta testét úgy, hogy egy kővel dobta meg a herceget. Az egyik a fején, a második a mellkasán, a harmadik a vállán találta el. Sziddhárta azonban tűrte a fájdalmat is és nem tett ellenlépéseket a megtorlás ügyében. A sérülései olyan fokúak voltak, hogy Sziddhárta először látta saját vérét.

Sziddhárta ezek után futni kezdett és a tóparton magasló nádasba vetette magát. Oda rejtőzött el. A megaláztatás és a sebek mélyen érintették a herceget.

Sziddhárta az ünnepséget követően minden nappal, héttel, hónappal és évvel egyre magányosabbnak érezte magát és egyre több ember távolodott el tőle és félelem lett urá, amikor Sziddhárta közelében tartózkodtak. Sziddhárta ezt nem értette, de saját magányában jobban érezte magát, mintha valakivel is együtt lett volna. Egyedül a barátja társasága (Csanna) hozott neki enyhülést ezekben a helyzetekben.

Sziddhárta 8 éves korában egy nádastól övezett tóparton álldogált magányosan, letérdelt, hogy megmerítse kezét a hűvös vizű tóban, amikor felfigyelt egy hal éppen akkor zajló haláltusájára. Sziddhárta együtt érzett a hal szenvedésén, és amikor ez történt megjelent egy öreg remete Aszita.

Az együtt érzés által jelent meg Aszita Sziddhárta előtt és Aszita ezeket mondta először.

Aszita: Rám találtál. Ráadásul meglehetősen gyorsan.

Sziddhárta: Én nem találtam senkire. Egyszerűen itt voltam.

Aszita: Az ilyesmi nem pont úgy működik ám, ahogyan gondolnád. Meghallottál. Tudtad, hogy nem feledheted az üzenetem. Ennyi az egész.

Sziddhárta most értette meg, hogy belső hangja eljuthat Aszitához úgy is, hogy meg sem szólal, és hogy olyasmi is megtörténhet olykor, ami megmagyarázhatatlan.

Aszita: Hallottál más hangokat is már a fejedben?

Sziddhárta erre nem válaszolt.

Érző természeted van, igen mélyen érző. Olyasmiket is megérzel, amiket mások soha.

Sziddhárta: Nem akarok más lenni, de te azt állítod, hogy másnak kell lennem.

A tó túlpartján 3 őr hangja hallatszott és a herceget keresték, átfésülték a nádast, de nem vették észre sem Sziddhártát sem Aszitát, noha ott álltak az orruk elött.

Aszita: Te döntesz. Idehívhatod őket vagy nyugodtan maradsz és végighallgatod a mondókámat.

Sziddhárta egy szót sem szólt, így az örök el is mentek.

Astita: Csak azért jöttem, hogy közöljek veled pár dolgot. Ha továbbra is vigyázok rád, nem találsz rá a saját utadra, már pediglen ez a feladatod. Továbbra is bizonyos értelemben távolról vigyázni fogok rád, de nem leszek fizikailag melletted. Sokféle módon védelmezlek, de testileg nem. Már említettem, hogy bizonyos adottságaid vannak és nem is akármilyenek. Te is tudsz ezekről, de akárhányszor a felszínre törnek belőled, te legszívesebben elfutnál előle, már pediglen szembe kell, nézz ezzel, félelem nélkül. 4 esztendős voltál, amikor ehhez hasonló ünnepséget rendezett apád és a természetbe mentetek ki segíteni a parasztoknak a vetésben. Az apád egy aranyalmafa alatt felejtett pont ugyanolyan, mint ami itt a tóparton áll most. Emlékszel rá?

Sziddhárta nem felelt semmit, szótlan maradt, de különös ébredés és érzés nyitott utat benne, mintha a köd tisztulna agyában.

Aszita: Mit éreztél akkor?

Sziddhárta: Sírni szerettem volna, de aztán rájöttem, hogy nincs értelme sírni.

E pillanatban Sziddhárta elnémult Aszita beszédjének hangja, mert belsejében tisztuló ködből hirtelen előtűnt a remete által emlegetett jelenet. Sziddhárta maga előtt látta önmagát, az almafa alatt. Valami újfajta érzés tört elő belőle, a gyönyörű fa, a végtelen kék égbolt, a tavasz szellemének friss árama, mindez ismét a szívébe hasított, ám ezúttal a tiszta öröm édes kínjával. Valamiképpen a két dolog mégis összefüggött. Az erőszak gyötrelmes látványa változott át szívét csordultig töltő örömmé!

Sziddhárta ekkor visszatért önmagába. Aszitára nézet, aki láthatóan olvasott a gondolataiban.

Aszita: Ez az adottságod. Nem szabad megfutamodnod előle!

Sziddhárta: Miért akkor elfutottam?

Aszita: Dehogy, akkor még nem volt tudatod. Nem tudttál még eleget ahhoz, hogy másnak érezd magadat.

Sziddhárta: Erről beszéltél, amikor azt mondtad, hogy vigyáztál és vigyázol rám?

Aszita érezte, hogy Sziddhárta zaklatott, így Aszita keresztbe tette a lábát és a gerincét egyenes testhelyzetbe helyezte. Sziddhárta figyelte Őt.

Aszita: Na, gyere, próbáld ki te is.

Sziddhárta könnyedén megcsinálta azt, amit Aszita.

Aszita kezeit két térdére helyezte, majd mutatóujjával és hüvelykujjával kört formált. Sziddhárta ezt is könnyedén megcsinálta és ezután Aszita lehunyta a szemét.

Mindketten csöndben ültek és Sziddhárta kezdetben csak a környezetét érzékelte, a fa alatt hűvös volt a levegő a déli nap lustán szűrődött át a levelek és virágok rezgő szövedékén. Sziddhárta elbóbiskolt, mert elálmosodott, de éber volt, amikor megszólalt fejében egy hang:

-          Próbálj meg gondolkozás nélkül, mozdulatlanul ülni. Ne beszélj magadhoz. Csak lélegezz nyugodtan.

E hangok pont úgy jutottak eszébe, mintha saját gondolatai lennének, de jól tudta, hogy a szavak Aszita szavai. Ők ketten összekapcsolódtak lélekben. Sziddhárta kérdések nélkül elfogadta e tényt. A herceg légzése könnyed ritmusban járt, miközben hűvös szellő simítja az arcát és ez megnyugtatta Őt. Ez az állapot álomra emlékeztette, amelynek mélyén végig éber és ébren maradt. Sziddhárta elveszítette az időérzékét.

Amikor Sziddhárta kinyitotta a szemét Aszita állt előtte botjára támaszkodva és Őt nézegette.

Aszita: Mindjárt jönnek érted – jelentette ki higgadtan. Emlékszel mit mutattam az imént neked?

Sziddhárta némán bólintott igent.

Aszita: Ez lesz a titkod. Ha összezavarodsz, vagy ha olyasvalakit akarnak faragni belőled, aki nem TE vagy térj vissza, ülj le és hunyd be a szemed. Várd ki a csendet. Ne tégy semmit, hogy siettesd. Majd jön az magától is.

Sziddhárta: Így téged is megtalállak?

Aszita: Mindig veszélyben leszel, mert sokan azt hiszik, ismerik a jövődet. Nem vagy egyedül, állandóan figyelni foglak. De mások is ezt teszik majd kisebb sikerrel.

Sziddhárta: Tudom.

Aszita: Akkor hát legyen. Ezennel visszavonom felőled védelmemet és teljes mértékben a háttérben maradok. Nem szeretnék olyanná válni, mint ők. De soha sem hagylak magadra, veled leszek örökké és mindig.

Sziddhárta nem értette, miért olyan bánatos az öregember tekintetet és miért hajtja meg magát váratlanul előtte, hogy megérintse Sziddhárta lábát. Sziddhárta ez után úgy érezte és le is hunyta a szemét, hogy ismét le kell hunynia a szemét, hogy ismét csönd kútjába essen, mélyebbre és mélyebbre. Sziddhárta észre sem vette Aszita távozását.

Sziddhárta amikor újra kinyitotta a szemét egy csapat őr vette körül. A herceg rosszul kezdte érezni magát, mert tudta, hogy vissza kell mennie az őrökkel, pedig legszívesebben most egyedül lett volna, magányában, de felállt és visszatért az ünnepséghez és a palotába. Apja örült, hogy megkerült, mert a Nap már le is ment és aggódott fia miatt. Most megnyugodott és az ünnepség még sokáig tartott éjszakába nyúlóan. De Sziddhárta élményekkel teli, aludni tért, de alig jött most álom a szemére.

Sziddhárta életében teltek múltak az évek Aszitával való találkozását követően és mire 14 éves lett az apja és barátja Csanna harcost neveltek belőle, de Sziddhárta a tudata mélyén őrizte Aszitával folytatott beszélgetését, de nem jutott eszébe minduntalan. Sziddhárta viszont az óta tanult egy igen fontos dolgot vívás közben. Ez a következő volt:

Az ellenfél hibáját kihasználva elérte magában azt, hogy összeszedetté vált és hogy türelemmel és vasakarattal kivárta, amíg az ellenfélnél a gyengeség jelei megmutatkoznak és akkor támadott. Ehhez elég volt egy parányi hiba is a másik részéről. Megvárta, amíg a másik kibillen az egyensúlyából.

Amikor Sziddhárta 14 éves volt és Dévadata pedig 18 éves akkor egy párviadal során el lehetett mondani, hogy amíg Sziddhárta elfeledkezett Aszitáról, addig Dévadata nem tudta kitörölni Marát (démonkirályt) saját gondolataiból, így az énjének részévé vált.

Dévadata és Csanna összeszólalkoztak és párbajra való kihívásuk után Sziddhárta több ízben megpróbálta őket kibékíteni, de akkor döbbent meg leginkább amikor Csanna lökte el őt. Akkor jött rá a herceg, hogy mind a ketten szenvedélyük rabjai, és hogy akik ilyenek azok nem is emberek. Amikor a két elvakultrnál már elmérgesedett a helyzet akkor Sziddhártának nem maradt más választása, minthogy kivonja a kardját és Csanna és Dévadata közé állt. Sziddhárta a békesség híve volt, nem a harcé.

Sziddhárta imígyen szólt hozzájuk:

De akkor először az én kardommal kell megvívnotok, aki pedig a kardomat csak megérinti is az engem hív ki párbajra, már pedig ez a királyi hatalommal való szembeszegüléssel egyenlő. Ezt akarjátok?

Sziddhárta mindig is az eszével és nem az erejével (fizikai erő) akarta a másik félnek a gondolatát megváltoztatni vagy befolyásolni! Sziddhárta ösztönösen tudta mindig, hogy mi a helyes út egy konfliktus elrendezésénél és a békesség hírnökeként mindig nyugalmat árasztott magából. Higgadt és megfontolt tudott lenni és maradni minden helyzetben és belelátott másik gondolataiba, tudta hogyan kezelje a felmerülő váratlan helyzeteket. Ez volt az egyik legnagyobb erőssége lélektanilag.

Csanna és Dévadata meghátráltak és csak a tekintetükkel folytatták a csatát. Dévadata hüvelyébe visszadugta a kardot, gúnyosan meghajolt és távozott. Csanna is szálláshelyére ment, így az istállóban csak a herceg maradt, aki eltűnődött, hogy különös képessége szállta-e meg vagy, hogy a kínt magára véve, mit jelentet ez? De Sziddhártában Csanához fűződő barátsága megszűnt, mert csalódott benne, hogy a gyűlölet vírusának a hordozója ugyanúgy, mint Dévadata.

Sziddhártát 18 éves korában avatták hivatalosan apja örökösévé és nagyszabású ünnepség keretein belül történt meg a ceremónia. Az előkészületek során Sziddhárta halvány mosolya lehervadt, miközben a tükörbe pillantott. A nagy nap közeledtével Sziddhárta egyre kevésbé volt képes örülni mindannak, amit régebben olyannyira várt. Sziddhárta felöltötte ékkövekkel szegett köntösét. Nyögött és fészkelődött súlya alatt. A kiszolgáló lányok között volt egy amelyik elnevette magát, miközben Sziddhárta éppen készülődött és ez az édes nevetés felkeltette a herceg érdeklődését. Szudzsata volt. Sziddhárta először érezte életében a szerelem kibontakozásának érzelmét és megpróbált szemkontaktusba kerülni vele.

Az ünnepség és a jeles nap során a palotában 3 magányos ember volt. Sziddhárta, Szuddhódána és Dévadata. Sziddhárta azért volt, egyedül mert nem tudta, hogy kicsoda is Ő és nem kérdezhetett meg e felől senkit.

3-ukban akadt azonban egy közös vonás: mindent megtettek azért, hogy magányukat ne gyanítsa senki.

Az ünnepi menü:

-          páva egészben sült

-          pirított szezámmaggal főtt sáfrányos rizs

-          vajban pirított egész kecskegida

-          ezüstfóliába tekert bétellevél

-          mézes bor

-          rózsabefőtt

Sziddhárta jellemvonásai:

-          puhány és bátor

-          türelmes és vasakaratú

-          nyíltszívű és éles eszű egyszerre

-          titokzatos

Szuddhódánának nap, mint nap rá kellett ébrednie, hogy szinte két különböző ember él egyetlen hercegi testben.

Sziddhárta az ünnepség kezdetén kétségek között vergődött és letépte magáról a díszes ruhát és a cifra turbánt és egy párnába fúrta a fejét és megpróbált semmire sem gondolni. Nyomorultnak érezte magát saját bőrében és szembe kellett néznie: fogalma sem volt, mit is akar valójában.

2 óra telt el az ünnepségből, amikor Szuddhódána megtartotta az ünnepi beszédet fia köszöntését. Szuddhódána elmondta, hogy fia születése után jósokat hívott a palotába és hogy ők azt mondták, fia a világ fölött fog uralkodni és ezzel fenyegette a többi meghívott uralkodót, hogy ne is próbálkozzanak azzal, hogy megfélemlítsék az uralkodásban.

Imígyen szólt: A fiam reggelire megeszi ócska királyságaitokat. Óceánokat ad és vesz majd, földrészeket!

E percben azonban valami mozgásra lett figyelmes a terem szélén. Sziddhárta állt az ajtóban, lenyűgöző látványt nyújtott vadonatúj, drágakövekkel ékes köntösében.

Sziddhárta tanácstalanul nézett körbe, feszélyezve érezte magát, de elszántan lépkedett, de közben csak arra vágyott, hogy ismét a szobájában lehessen egyedül. A hercegnek azonban feltűnt apja kitárt karja, aki így szólt hozzá. (Szokatlan csend a teremben)

Szuddhódána: Jöjj, nagy király, jöjj!

Sziddhárta előlépett, érezte, hogy térde remeg és alig áll a lábán, de megtette a lépéseket apja felé. Amikor a herceg apja elé ért, Szuddhódána hevesen átölelte és szorosan tartotta karjaiban.

Sziddhárta szemeiben könny szökött az apja letörölte.

Sziddhárta ennyit gondolt magában: Apám mit cselekedtél?

Eközben a háttérben maradva Dévadata szívében örök gyűlölet született meg és megfogadta magában, hogy tönkreteszi, és ha kell, akkor megöli Sziddhártát, még átkot is szórt unokatestvérére. De Dévadatában már az óta ott élt Mara amióta először a palotába érkezett és meglátta Sziddhártát. A fogoly herceg (Dévadata) soha nem idézte meg Marát, soha nem kötött tudatos szövetséget a sötétséggel. Most ez is bekövetkezett.

Amíg Mara puszta fantom marad, Sziddhárta el tudta nyomni, akár a képzelet sötét oldalának egyéb rémképeit. A démonnak egy mindenre elszánt szövetségesre van szüksége, a gonosz olyan hordozójára, akinek lelkében nem fogan meg többé önálló gondolat.

Szuddhódána gondolata fiával kapcsolatban: Sziddhártával szembeszállni olyan lenne, mintha magukkal az ISTENEKKEL szállnának szembe.

Dévadata ezen az éjjelen Szudzsatára akart törni, de Kumbira (Sziddhárta dajkája) megvédte az akkor 15 éves lányt. Szudzsata hálás volt az idősebb asszonynak.

Sziddhárta az ünnepség során még este és éjszaka is minden egyes tósztnál úgy tett mintha inna, de valójában alig kortyolt a borból. Tiszta fejre volt szüksége terve végrehajtásához: a meneküléshez. Amikor már mindenki elaludt akkor a szálláshelyére sietett és csomagolni kezdett egy tarisznyába.

Nem szerette volna, ha felismerik, mint királyfi, úgyhogy durva szövésű nadrágot és inget rakott el olyanokat, amelyeket korábban csak az istállóban viselt. A kardját is magával vitte. A herceg először kezdte érezni a szabadság érzését. A menekülés, szökés tervét Szudzsata hiúsította meg. Szudzsata berohant a labirintusos kertbe és Sziddhárta után eredt, de amikor nem találta a lányt a Hold elé, amely eddig fényesen világított most eltűnt, mert egy felhő takarta el. Ekkor Sziddhárta egy idegenbe ütközött miközben kereste a lányt. Ez az idegen Mara volt.

A Marával való találkozás teliholdkor történt. Sziddhárta és Mara első harca.

Sziddhárta rájött arra, hogy a démonok akkor tudnak az elmébe hatolni, ha ellenállunk neki. Minél erősebben próbáljuk félrevezetni magunkat a kísértéssel szemben, a kísértés annál könnyebben talál fogást rajtunk.

Szuddhódána az ünnepség utáni 3. napra királyi párviadalt szervezett, amelyre meghívta a környező királyságok uralkodóit és elrendelte, hogy igazi harcot szeretne látni. Ezen a ceremónián Sziddhártának is részt kellett vennie akarata ellenére. Apa és fia között először alakult ki igazi konfliktus. Szuddhódána 3 királyi aranyat ajánlott fel annak a harcosnak, aki a legtöbb vért fogja borítani. Sziddhárta a ceremónia előtt 1 nappal letérdelt az apja előtt és e párbeszéd volt közöttük:

Szuddhódána: Az egekre kelj már föl!

Sziddhárta: Nem kelek, amíg őszintén nem beszélhetek veled!

Szuddhódána értetlenül nézett körül.

Szuddhódána: Legyen, amit akarsz, csak kelj már föl!

Sziddhárta azonban nem mozdult. Arcát a kőpadlónak nyomta és így szólt.

Sziddhárta: Soha sem olyan voltam, amilyennek szerettél volna látni, és minél erősebben követeled ezt tőlem, annál kevésbé vagyok rá képes.

Szuddhódána: Ha nem az vagy akire vágytam, akkor ki vagy? – kérdezte zavartan a király.

Sziddhárta: Nem tudom.

Szuddhódána: Nevetséges. Én tudom ki vagy. Ő is tudja, ki vagy – nézett a király Cankira a papra.

Egy bráhmin útja viszont szerénységen, türelmen, meggyőződésen keresztül vezet. Az erőszak nem megoldás!

Sziddhárta még mindig térdelve apja előtt arra kérte, szeretne elmenni innét.

Szuddhódána válasza: Nem ez lehetetlen, kérj bármi mást csak ezt ne!

Sziddhárta: Mit mondtam, hogy ennyire kétségbe vagy esve? Ha szeretsz, engedd meg, hadd lássam a falak mögötti világot is!

Szuddhódána: Mit tudsz te a szeretetről? Fia szemébe nézett, de amit ott látott arra nem talált szavakat és választ.

A király hirtelen hátat fordított és elhagyta a szobát. Egy pillanatra megállt az ajtóban.

Szuddhódána: Egy szót se többet. Tegyen, amit akar.

(Megjegyzés: A hivatalos harci ceremónia 1 napja a 3. nap Sziddhárta királyi beiktatása után.)

Canki a főbráhminra ezek után súlyos gondok nehezedtek, mert a király és a herceg között immáron kenyértörésre került sor. Sziddhárta Canki szobájába lépve elmélkedésében megzavarta és sok kérdést intézett hozzá. A herceg letelepedett Canki elé, mint egy tanítvány a tanítómestere elé!

A kérdésekre a válasza, mert Sziddhárta az átkokról és az Istenekről kérdezte a főbráhmint, és arról hogyan lehet az Istenek jóindulatát elérni.

Canki: Az Istenek nagy szenvedéseket mérnek ránk – háborúkat, éhínséget, bűnt és erkölcstelenséget, mert az emberek elfeledték, hogyan engeszteljék ki Őket. Mivel senki sem lehet tökéletesen jó, a világban eláradt a gonoszság. Az Istenek iránti tiszteletünket rítusok és áldozatok révén fejezhetjük ki, és ezekkel lehetünk képesek csak jóvátenni bűneinket.

Sziddhárta: De hát mindenki tiszteli az Isteneket, mégis mindenki boldog. Miért ér bennünket szerencsétlenség?

Canki széttárta a kezét, majd a szárított pálmalevelekre rótt szent iratok halmaira és tekercstömegre mutatott.

Canki: Minden bűn karma, és minden karmának megvan a pontos ellenszere. Évekig tarthat, amíg az ember elég mélyre ás, amíg áttekint és megért minden egyes részletet. A láthatatlan világ rendkívül összetett. Az Istenek állhatatlanok. És még ekkor is tévedhet az ember.

Sziddhárta: Te is tévedtél már?

Canki: A bráhminok sosem tévedhetnek. A szent íratok minden egyes szava a bráhminokhoz szól.

Sziddhárta: És senki máshoz? Az Istenek csak a bráhminoknak nyilvánulnak meg?

Canki ekkor úgy döntött, kicsi habozás után, hogy őszinte lesz a herceghez és elmondja neki az igazat.

Canki: Te azon kevesek közé tartozol, akik megérthetik az Istenek szavát. Én mindig is, már egészen apró gyerekkorod óta tisztában voltam ezzel.

Canki ekkor Sziddhárta vállára helyezte a kezét és elkezdte neki mesélni a világegyetem felépítését, kialakulását és működését.

Canki: A szent iratok azt állítják, hogy az aranykorban senkinek nem kellett megküzdenie semmiért. Nem létezett gonoszság, gazság a Földön. Bőség volt. Ám lassanként kezdetét vette a hanyatlás. Ez a tökéletes világ ugyanis csak azért létezhetett, mert az Istenek féken tartották a démonokat – nem juthattak az emberek közelébe és nem okozhattak zavart közöttük. Szeretnéd visszahozni ezt a kort?

Sziddhárta meghökkent.

Sziddhárta: Hogy én?

Canki: Születésedkor azt jóslatot kaptam, hogy Te lehetsz az új aranykor királya. Apád is tudja ezt. Ugyan mi másért védelmezett volna olyan gondosan és helyezte volna biztonságodat minden egyéb fölé?

Sziddhárta feszülten és nyugodtan itta Canki szavait!

Canki: Ha most apád elszalasztja az alkalmat az aranykor vissza hozatalára, gondold csak meg, mennyi bűnéért kell fizetnie a következő 100 életében?

Sziddhárta: Szóval nem csalódott bennem?

Canki: Ellenkezőleg, be kell bizonyítanod neki, hogy az Istenek és a csillagok jóslatának megfelelően nevelt fel. Ha ezt megteszed, életetek hátralévő részében mindketten kegyben álltok majd az égieknél.

Sziddhárta: Beszélj a démonokról?!

Canki: A démonok örökéletűek – mindig is léteztek és mindig is létezni fognak. Az Istenekkel vég nélküli háborúban állnak. Ezen lehetetlen változtatni. Az Aranykorban azonban féken tartották őket az Istenek. Ahogyan a gát tartja korlátok között a megáradt folyót.

A harci ceremónia csúszott 1 napot, így a 4. napon vette kezdetét, ha a királyi beavatástól számoljuk.

Sziddhárta éjszaka beosont az apjához és ezeket súgta a fülébe.

Sziddhárta: Ne félj apám. (Sziddhárta hangja lágyan zengett a sötétben.) Harcolni fogok.

Canki tudta, hogy a herceg jobb belátásra tért – de meddig? Hiszen szeszélyes és kiszámíthatatlan. A bráhmin emlékezett a király korábbi fenyegető szavaira. „Remélem, megéred, hogy meglásd, mit teszek veled, ha a terved kudarcot vall!”

Sziddhárta meghódolása apja akarata előtt nem tettetés volt. A herceg a lelke mélyén mindig is ott izzott az örök vád, hogy így kell élnie: „Miért vagyok én más, mint a többiek?” Gyerekkorában még nem volt képes szavakba foglalni különös közérzetének okát.

Harcolni fogok – mondta magában Sziddhárta – hiszen ha nem harcolok, az megint csak a másság megnyilvánulásának újabb, ráadásul végzetes módja lett volna. Sziddhártának azonban titkolnia kellett mindenki előtt kilétét és igazi gondolatait. Sziddhárta mindenre magától jött rá, és mihelyt belátta, mi uralkodói kötelessége, lelke érezhetően megnyugodott.

     Sziddhárta fehér csődör lovának a neve: Kanthaka

      A harcok előtt Sziddhárta találkozott Dévadattával és az ellentétek egyre jobban kiéleződtek. Aztán a herceg Szudzsatával is találkozott, aki szerencsét kívánt neki és megkérte vigyázzon magára. Szudzsata bevallotta Sziddhártának, hogy szereti, elmondta érzéseit és a herceg, ezt viszonozta is, ezek után Szudzsata el akart volna menni mielőtt, azonban a lány elfordulhatott volna Sziddhárta megragadta Szudzsata karját.

Sziddhárta: Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki nyomban elájul. Mi rosszat mondtam?

Szudzsata: A király – zokogott fel Szudzsata és elrohant.

Sziddhárta zavartan és megbántva nézett utána.

A királyi harci ceremónia napján forró nyári nap volt, a Nap, izzó fehér korongként ragyogott az égen. A királynak el kellett ismernie, hogy a fiú kitett magáért, kifejezetten jól festett a fehér csődör hátán.

A játéktér egyik oldalán kilenc lovas íjász sorakozott fel egyvonalban. Sziddhárta egyedül szállt velük szembe, Kanthaka hátán.

A nézők lélegzete is elakadt, amikor Sziddhárta, vitézségét fitogtatva, levette sisakját, és a földre hajította. Lekapcsolta a széles mellvértjét is, és hagyta, hogy a földre essen.

Sziddhárta 2 íjászt sikeresen eltalált a mellénél, így már csak 7 íjász maradt hátra, amikor a király egy pillanatra félbeszakította a harcot és a 7 íjásznak ezeket kiabálta:

 - Támadjatok keményebben!

A következő 2 íjász gyorsabban támadott és pontosabban célzott, de Sziddhárta őket is legyőzte. Az utolsó két íjász azonban el találta Kanthaka szügyét és Sziddhárta is szédülni kezdett ugyanis reggel nem evett semmit és a Nap is tűzött. De amikor Sziddhárta összeszedte az erejét akkor megpillantotta az egyik íjász mögött Marát. Ott gubbasztott az egyik íjász mögött. Az íjász a 9.-ik mögött bújt meg. Az íjászok nyilai ez utal célt tévesztettetek. Sziddhárta olyan sebesen lőtt, hogy szinte egyazon pillanatban estek mindketten a földre. Az első dolog volt az életében, amit Ő ért el egyedül. A diadal ellenére Mara kacaja még ott csengett a fülében.

Sziddhárta megpróbált úrrá lenni remegésén és valahogy erőre kapni és a megérkező Dévadattára meredt, miközben ezt mondta neki:

-          Azt mondtad, hogy ma meg akarsz vívni velem. Elfogadom a kihívást.

-          Nem!

Egy pillanatra mindenki azt hitte, a király kiáltott, de nem, Csanna volt az.

Csanna: Én vívok meg a mocsokkal. Itt az ideje.

Csanna Dévadatára tört és halántékon ütötte, de nem erősen, erre Dévadatta a jogait követelte a királynál. Sziddhárta megvédte Csannát, mintha a testvére lett volna. Az ügy végén a király engedélyezte Sziddhárta és Dévadatta párviadalát.

A harcot többszöri sikerváltás után (3) Sziddhárta nyerte meg.

Sziddhárta hallotta a küzdelem végén, amint egy belső hang, így szól hozzá: „Ez hát a szabadság! Ezt érzik hát az istenek, amikor halált osztanak!?”

Sziddhárta hitt a hangnak és alig várta a pillanatot, amikor a földre hajíthatja végre Dávadatta élettelen tetemét. Ahogy az égre tekintett, melyen továbbra is felhők szaladtak át, érezte, hogy Dévadatta teste egyre mozdulatlanabbá merevedik.

-          Add meg magad és légy szabad!

Életében először máshonnan, kívülről szólt hozzá a hang és még egyszer megismételte az előbbi mondatot. Sziddhárta ekkor lelkileg egy szikla peremén állt és alávetette magát. Egyre mélyebbre és mélyebbre jutott és lepergett előtte eddigi élete. Sziddhártán végigfutott a hideg, mintha lekapták volna róla a téli köpenyét és meztelenül maradt volna a hidegben. De nem volt meztelen, még kevésbé halott. A képek és emlékek álarca helyett meindenfelől valami tiszta és szabad: maga az élet vette körül. Félelmeiből és álmaiból semmi sem maradt, semmi tennivalója, semmi akarnivalója nem volt immár. Egyszerűen: ÉLT.

Amikor magához tért Szuddhódána magasodott felette és annyit hallott, hogy a király annyit kérdezett tőle aggódva: - Fiam?

Aztán a herceget a király szobájába vitték, ahol eszméletét vesztette ismét.

Sziddhárta rosszulléte 3 napig tartott, de ez alatt a 3 nap alatt a csillagjósok is testületileg optimálisan nyilatkoztak arról, hogy a Merkúr sikerrel befejezte áthaladását a Nap előtt, amelynek során kissé megperzselődött. Sziddhárta fölött időlegesen különös erők vették át a hatalmat ez alatt a 3 nap alatt.

Voltaképpen viszont senki sem hallt meg.

Hosszú napoknak kellett eltelniük ahhoz, hogy Sziddhárta végre beszámoljon Csannának saját misztikus élményeiről is. (Csannát a király megkorbácsoltatta azért amit Dévadattával tett.)

Csanna egészen odavolt, amikor hallotta a hercegtől az élményeket.

-          Istenné változtál! Mi mást jelenthet ez? Te megváltoztathatod a világot, ha egyszer a kezedbe kerül. Nekünk, többieknek viszont ebben kell élnünk.

Sziddhárta: - Úgy gondolod enyém lesz a világ?

Sziddhárta ezek után lelki gyakorlatot végzett és a félelem volt az, amit kutatott, egy ideig nem is érezte a félelmet és a születéséig és anyja haláláig kellett visszamennie, hogy a félelmét teljesen legyőzze. De amikor a kép megjelent előtte, akkor inkább szeretetet érzett, mint félelmet. Sziddhárta ekkor ébredt rá, hogy csak a szeretet, ami az álarc mögött rejlik, és soha nem az álarc maga. Nem az álarcot, hanem a maszk mögötti szeretetet kell figyelembe venni és akkor a szeretet lehetségessé válik számunkra. Az illúziót igazságra váltotta. Megtisztultnak érezte magát, mégsem tudott felhőtlenül örülni. - Vajon milyen érzés lesz az egyetlen embernek lenni, aki nem fél? – kérdezte magától a herceg.

Miközben lelki gyakorlatot tartott eközben Dévadatta megerőszakolta Szudzsatát. Vagy legalábbis Dévadatta ezt gondolta és hitte.

Sziddhártát felzaklatta Szudzsata eltűnése és apjával is szóváltásba került, amikor erről szó volt.

A gyönyörök pavilonja 16 éves kora óta rendelkezésére állt, ám 16. születésnapja óta eltelt két évben egyszer sem látogatott oda. Sziddhárta Csannával felnyergeltette a lovát és elindult megkeresni Szudzsatát. Csanna lelkére kötötte, hogy ne mondja el senkinek hova mennek.

Csanna a folyó után lévő „Királyok Városába” vitte Sziddhártát hátha ott megtalálják Szudzsatát. A város kietlen és elhanyagolt volt. Egy ház előtt megálltak és be is mentek. Szudzsata nem élhetett itt, így gondolta Sziddhárta. Amikor kijöttek akkor vézna, éhes és öregember fogadta őket, akik leborultak a lábaik elé könyörögve.

Sziddhárta Csannának: Add oda nekik, amink van! – utasította a herceg a barátját.

A városbanSziddhárta először találkozott az öregséggel, a betegséggel, melytől apja annyira védte.

Sziddhárta kérdezte Csannától: Mi is olyanok leszünk, mint ők? – megdöbbenve.

Csanna: Egy nap igen.

Sziddhárta: Mind?

Csanna: Mind.

Sziddhárta azokat a szavakat mormolta magában, amelyeket soha ki nem ejtett körülötte senki.

„Öreg. Béna. Beteg. Fertőző. Halál.”

Az „Elfeledett Városban” azonban rájöttek, hogy a királyi palotából jöttek, így Csanna utasította a herceget, hogy szálljon nyeregbe és menjenek haza, de Sziddhárta Kanthakát pont az ellenkező irányba fordította az „Elfeledett Város” középpontja felé. Sziddhárta egy háznál megállt és be is ment és erős bűzt érzett. Csanna elmondta neki, hogy ez egy hullaház. A ház előtt Siva szobra állt.

Sziddhárta: Ez az egész ház az övék? Itt tartják a halottakat?

Csanna: Nem, megrohadnának, ha itt maradnának. A hullákat elégetik.

Sziddhárta: Szóval egyszer majd talán engem is elégetsz?

Csanna egyre nehezebben tűrte és viselte Sziddhárta kíváncsiskodását és az ajtóban topogott.

Csanna: Na és mi rossz van abban? Én például örülnék, ha Te égetnél el engem. A hamvaim a folyóba kerülnek, így legalább nem marad a démonoknak, amibe belekapaszkodhatnának. És így majd a mennybe jutok.

Amikor Sziddhárta kilépett a hullaházból akkor nagy tömeg fogadta. Az egyik imigyen szólt.

-          Herceg! Te vagy a király fia? Tetszik, amit velünk műveltél?

Sziddhárta nem gondolta volna, hogy felismerik. Szégyenében elnémult.

Sziddhárta: Megpróbálok segíteni rajtatok. Ígérem – gondolta Sziddhárta.

A tömeg átkozódni kezdett!

-          Bárcsak előbb felfordult volna az anyád! Hallod? Minek jöttél a világra?

-          Elég! – kiáltotta a tömegből valaki.

Ez a valaki Canki volt és az öltözéke alól elővillant sáfrányszín királyi öltözéke.

Canki: Az istenek küldték ránk a szerencsétlenséget, nem ez a nemes ifjú.

-          Áldás, áldás – motyogta, amikor végre sikerült Sziddhárta közelébe jutnia.

Canki el akarta vitetni magát a herceggel, de Sziddhárt felpattant a lovára és elvágtatott, ugyanis Canki is förtelmes bűzt árasztott magából. Sziddhárta bevárta Csannát, amikor az út már a hegyekbe futott. Sziddhárta Kanthakától bocsánatot kért.

A Nap még mindig irgalmatlan hévvel perzselt, ők pedig mind odaadták kecskebőr vizestömlőiket az öregeknek.

Sziddhárta váratlanul az Aranykorra gondolt, arra a korra, amelyben nincsen szenvedés. Utoljára visszatekintett a földekre és a pusztaságra. Egy pillanatra maga előtt látta Szudzsatát, amint a hullaház asztalán hevert.

-          Aszita! – kiáltott rá Sziddhárta a földre ugorva nyergéből. Hirtelen mozdulata megijesztette a remetét, mert tovasurrant a sűrűben.

Sziddhárta: Várj! Nem ismersz meg?

Sziddhárta a sűrű bozótba vetette magát.

Sziddhárta kiabálta: Aszita!

Sziddhárta az erdőbe vetette magát, hogy Aszitát megtalálja.

A sűrű rengetegben apró tisztás tárult elé.

Odébb szentélyként szolgáló kőrakás magasodott. Egy élénk színekkel festett Síva kép állt itt: ahhoz a málladozó képhez hasonló, amilyet a hullaházban látott. Az istenkép azonban nem tűnt elhagyatottnak: tövéhez friss, rózsaszín orchideát tűzött valaki. A képen Síva lótuszhelyzetben üldögélt. Szemét lehunyta. Sziddhártát kimerültség fogta el, miközben a képet szemlélte. Fogalma sem volt, hol van, mégsem vágyott máshova. Talán egy aranyalmafa halvány gyerekkori emléke érintette meg lelkét. Érezte, hogy lába kicsúcsik alóla és már a földön ült a Síva képpel szemközt. Ő is lótuszülésbe igazította lábát, akárcsak az isten, és behunyta a szemét.

Csábító csönd fogta magába, hűvös nyugalom vette hatalmába. Lágyan körülvette, Ő pedig átadta magát az ölelésnek. Sziddhárta egy ideig így volt, aztán kinyílt a szeme. Egy öreg remete gubbasztott előtte, de nem Aszita volt. A remetének mélybarna szeme volt, tekintetének nyugalma ellentétben állt bőrével. Egyikük sem moccant. Sziddhárta alig észrevehetően lecsukta a szemét, és visszasüllyedt a csöndbe.

Hogyan is feledhette el Aszita tanácsát, hogy mindig legyen egy hely, ahova félrehúzódhat, ha bajba kerül?

Mély megkönnyebbült sóhajjal ébredt rá Sziddhárta, hogy hazaért. Nem Ő emlékezett a csöndre, a csönd emlékezett rá. Sziddhárta úgy érezte a testét átjáró áramlat a gerincéből indul: az áramlat lassanként látható, és felfelé kúszó fényösvénnyé változott. Látta amint a fény túlhalad feje búbján, érezte finom hevét.

Mielőtt a tér és idő eltűnt volna, a felhő vagy Isten egy másodpercre felcsillámlott.  

Sziddhárta határozottan érezte, hogy nézi őt. Aztán az a valami hirtelen ereszkedni kezdett.