Gautama a szerzetes
Sziddhárta herceg éppen hogy
betöltötte a 29. életévét, de mint koldusszegény szerzetes, alig egy hónapja
tengette az életét, amikor egy szalfa alá kuporodott mivel záporozott az eső. A
szerzetes másnap reggel köhögve ébredt, most pedig itt gubbasztott a sárban,
reszketve a hidegtől, csontja velejéig átázva. Ekkor észrevett egy kis
embercsoportot, akik egy barlanghasadékban találtak menedéket, de óvatossággal
és figyelemmel viseltetett irántuk. A fiatal szerzetesnek meditálva üldögélni
kellett, éhesen miközben orrát betöltötte a tűzön rotyogó bárányhús illata, ez
számára maga volt a kínszenvedés. Az egyik viszont észrevette Gauttamát és
megszánta és étellel a kezében közeledett felé.
Namaszte: az üdvözlés
legegyszerűbb módja volt, de egy szerzetes szájából áldásként is hangzott.
(Jelentése: Üdvözlöm, ami szent benned.)
Megkérdezte a férfi, aki favágó
volt, hogy mi a neve?
Gautama – Sziddhárta
visszatartotta a lélegzetét.
A családnevét használta, amit
mindenfelé jól ismertek. Ám ez a név századok óta törzsi névként is használatos
és számos közember viselte. Régi nevének elvetése nagy lépés volt számára a hit
útján, az első lépés régi énjének teljes megtagadása felé. Egyszerre érezte
magát magányosnak és diadalmasnak. Vándorlásának első napjain, ha gyanús alakok
bámulták meg, keze ösztönösen a kardja felé nyúlt, csak aztán ébredt rá, hogy
nincs már többé kardja. Alázatos gondolatokat próbált meg magára erőltetni.
(Szent ember vagy, majd Isten megvéd.)
A favágó Gautama felé lökött egy
puha, félbevágott és kivájt krumplival is főtt rizzsel teli tökhéjat.
Gautama: Áldott légy testvérem. –
és jótevője szemébe mélyedt ahelyett, hogy rávetette volna magát az ételre.
Favágó: Te is légy áldott.
Ezzel visszasétált a tűzhöz a
többiekhez.
Szannjásziként vagyis olyasvalakiként, aki teljesen
lemondott a világ hívságairól, Gautamának nem lehetett egyéb tulajdona, mint
sáfrányszín ruhája (1), vándorbotja (2), nyakában logó olvasója (3) és
koldustálkája (4).
Gautama az étel elfogyasztása
után felállt és mivel fizikailag gyengének érezte magát ezért, így
gondolkozott.
„Jóságos Istenek, védelmezzétek
szolgátokat a szükség idején!”
(Az eső közben viszont eset és a
sárban kellett járnia.)
De Gautama megbékélt vele. Ám a
beletörődés üres békének bizonyult, nem töltötte ki valódi megelégedés.
Gautamát megdöbbentette, hányféle módón képes gondolata piszkálni. De Gautama
kutatott valami láthatatlan és elérhetetlen után. És belefáradt az önmagával
folytatott meddő vitába, elkezdte inkább a lépteit számolni: 1, 2, 3.
Gautamának ekkor eszébe jutott a
feleségével folytatott utolsó beszélgetése és egy gondolat. Ez az élet azonban
csak része annak, ami vagyok. Mindent meg kell ismernem, és ha itt maradok, ez
nem sikerülhet.
Szannjászinak állni jámbor cselekedetnek számított, igaz, a
köztiszteletben álló személyek általában csak idős korukban szánták el magukat
ilyesmire. Sokan kivárták a 70. életévüket. Némelyik szerzetes eredendő
elhivatottságot érzett a remeteéletre.
7, 8, 9 – Gautama ismét a lépteit
számolta.
Gautama azonban ilyen gyermeteg
trükkel nem csalhatta meg önnön értelmét.
-
Majdnem megölted – vádaskodott keserűen a tudata.
10, 11, 12 – ismét számolt.
Amikor végül eljött a távozás
ideje, a herceg két búcsúszertartást is elvégzett.
1)
Feleségének (Jásodhara) álmában adott egy csókot.
2)
Kisfiát is megcsókolta, (a fiú 4 éves volt Sziddhárta
távozásakor) Rahula is aludt. (Sziddhárta ezt végül is nem tudta megtenni. Ha
felébred, és rám néz, soha nem leszek képes elmenni.)
Aztán eszébe jutott Gutta
haldoklása és egy mondat. Egy halott lányt gyászolsz, akit úgyse találtál volna
meg soha.
(Gutta egyik nénikéje volt
Sziddhártának és a herceg kedvelte őt.)
A herceg a távolba meredt: minden
egyes szó szíven ütötte. Küldetéses könyörületessége valóban akkor vette
kezdetét, amikor Szudzsata felkutatására indult.
Sziddhárta a palotából éjjel
távozott, Kanthaka nyergében, de Csanna is elkísérte egy darabon. Sziddhárta a
ruháját el akarta égetni, de Csanna esetleges visszatérésére gondolva nem
akarta.
Sziddhárta: Csinálj velük, amit
akarsz. A ruha olyasvalakié, aki már nem én vagyok többé. Aztán levágta a szép
és dús haját.
A palotában élők lelkűk mélyén
mind úgy érezték, hogy Sziddhárta tulajdonképpen meghalt. Sziddhárt amióta az
eszét tudta, soha nem ragaszkodott kasztja kiváltságaihoz.
Csanna: Tényleg úgy festesz most,
mint egy igazi szerzetes.
A folyó mentén váltak el
egymástól, éppen akkor, amikor a Nap a fák csúcsai fölé hágott. Csannának
sehogy sem akaródzott búcsút venni barátjától. Gautama testét ezután
könnyebbnek érezte, hosszú hajától és súlyos ruházatától megszabadulva öröm és
nyugalom töltötte el lelkét. Csak halvány elképzelései voltak arról, új énje
hogyan éli majd életét. De nem fizikai szükségletei aggasztották. Ahhoz, hogy
valóban Gautamává válhasson, tanítót kell találnia magának.
Szákja: Szuddhódána királyságának a neve.
Kapilavasztu északon feküdt
annyira, hogy a legtöbb kereskedő csak eddig merészkedett, hisz odébb a vidék
már túl vadnak, az út pedig túl veszélyesnek bizonyult volna számukra.
Dharma: Filozófiáról van szó, valamilyen sajátos tanításról,
amelyet a tanítványok elsajátítanak.
Sziddhárta titka, önmaga előtt is rejtve maradt, miközben vágya évről
évre egyre erősebben gyötörte.
Ha akár pár évet is még a palotában kell töltenie, akkor a király
megöregszik és Sziddhártából király lett volna. De Ő szerzetes szeretett volna
lenni, mert ismerte őket, pedig soha sem találkozott velük.
„Király lett volna”: Ez pedig semmiképpen nem történhetett meg.
Sziddhártát semmi sem kényszeríthette arra, hogy elárulja önmagát.
Gautama elméjét nem lehetett
egykönnyen meggyőzni. Az eső tovább ömlött az út pedig sötétségbe borult. Semmi
értelme nem volt vitatkozni reménytelenül makacs elméjével. Gautama
gondolkodott vajon Ő-e az egyetlen halandó, aki képes mindent feladni azért,
hogy cserébe a világ bizonytalanságát és kínjait szenvedhesse el. Ezt a jövőben
szeretné feltenni tanítójának, ha egyszer rátalál. Ha egyáltalán rátalál
egyszer.
10, 11, 12 – Gautama ismét
lépteit számolta.
Gautama, vándorlása során
sehogyan sem volt kedve, hogy egy legyen egy halom tanítvány közül. Gautama
tanulni akart ugyan, de énjét nem kívánta feladni. Gautama azt hitte, hogy
szannjászik, akikkel útja során találkozik majd, komoly és különleges emberek
lesznek.
Az első szerzetes, akivel
találkozott Ganaka volt.
Gautama ezeket a kérdéseket
intézte hozzá.
Gautama: Tanítás nélkül hogyan
lehet szerzetes egyáltalán valakiből?
Ganaka: Hallgass, inkább a
tapasztaltabbra. Nagy csomó szépen csengő ideával tömik majd tele a fejedet,
aztán ha kiszipolyoztak a tanítók, akkor mehetsz Isten hírével, amerre akarsz.
Gautama: Mesélj mi történt veled?
Ganaka vállkendőjébe nyúlt és egy
nagy lepényt vett elő és megfelezte Gautamával.
Ganaka: Mintha csak magamat
látnám.
Gautama: Jámbor ember voltál?
Ganaka: Még akkor is erősen
hittem, amikor kedves Baddhámnak oly nagy kínok közt kellett meghallnia, hogy
csak azért könyörögtem, bárcsak véget érnének már szenvedései.
Gautama: Szerintem ma is jámbor
ember vagy. Megáldott az élet. Még akkor is, ha senki sem látja, gondolom.
Gautama egyik fő jellemvonása a
diplomatikusság volt.
Szolgálatra vonatkozó szerzetesi
fogadalomról.
Egy szentnek mindenen felül kell
emelkednie.
(Útközben láttak és találkoztak
egy házaspárral, akiknek felborult a szekere és Gautama önkényesen és
segítőkészen rohant oda a bajbajutottakhoz. Segített nekik a szekeret újra
talpra állítani és visszapakolni a rakományt a helyére.)
Ganaka így fogadta, amikor
visszatért Gautama a feladat után.
Ganaka: Én csak a világ része
vagyok, ha valóban tanítóra van szükséged, fordulj a világhoz. Amikor tehát
segítettél rajtuk, megakadályoztad, hogy magukon segítsenek – ez az élet egyik
bölcsessége. A férfi az úr, a nő pedig a szolga. Az embernek nem szabad a másik
ember életébe beleszólnia. De végül is, mi közöd az egészhez? Hisz te csak egy
vándor koldus vagy!
Gautama: Sajnálom, ha így látod.
Ganaka: Inkább mást kellene
sajnálnod. Megmondom, most mire gondolsz. Előkelő születésű vagy, tehát úgyis
igazad van.
(Szuddhódána, azóta amióta a fia
elhagyta a palotát rémálmok gyötörték. Az egyik ilyen volt. Szomorúan bandukol
egy porlepte mezőn, amikor egy sekélyre ásott sírra bukkant, melyben fia
holtestét látta. A király lehajolt, hogy megölelje, ezzel is esetleg a saját
életerejét visszapumpálja a fiába, amikor az ölelés közben egy hangot hallott,
aki így szólt hozzá:
„ A herceg nem király.”- ezek
Sziddhárta szavai.
Abban a pillanatban, amikor
kiejtette őket, hideg verítékben úszva felriadt. Előbb azonban még vetett egy
futó pillantást a hulla arcára, és látta, hogy az arc porrá omlik.
Amikor a király felébredt ezeket
gondolta. „Jól tudom mit tettem a fiammal és mindazokkal, akik szenvedtek
miattam.”
A király viszont feloldotta
magát, így Csanki a főbráhmin élete megmenekült. De viszont Szuddhódánának
hatalmas lelkifurdalása volt minden pillanatban, amióta a fia elhagyta a
palotát. Canki a király előtt viszont eltitkolta az a tényt, hogy ennek
ellenére fiára dicső sors vár.
Szudzsata eltűnése óta Dévadata
kegyvesztett lett, de a király nem száműzte őt.
Szuddhódána viszont sohasem
tudta, hogy Dévadatát egy démon akarta királlyá tenni. Ez a démon Mara volt.
Dévadatát azonban, ha nem a szenvedélyes gyilkolási vágy gyötörte, akkor
magánytól kellett szenvednie.
Dévadata egy szép nap, nem sokkal
az után, hogy Sziddhárta szannjászinak állt, kilovagolt és találkozott egy
emberrel, akin Sziddhárta ruhája volt és miután beszélt vele, megölte azt az
embert, aztán a tetemet elvitte a palotába és elhitette a palotabeliekkel, hogy
Ő Sziddhárta. A fejet levágta, de azt nem vitte magával.
A kertben Szuddhódána közeledett
mivel hallotta a zúgolódást.
Szuddhódána: Hol van? Hol a fiam?
Amikor meglátta a tetemet
megtántorodott az iszonyattól és ez volt első emléke a szenvedés hosszú útján,
amely örök időkre várt rá. Sarkon fordult és szobájába vette útját,
lelkiismeret furdalástól és szomorú keserűségtől gyötörten.)
Gautama már 3 hónapja elhagyta
otthonát, amikor egy kis tisztásra lépett és tudta, hogy megtalálta végre, amit
keresett. Elméje már nem gyötörte azzal, hogy hazacsábítsa és gondolatai
felhagytak a kínzással és szabadnak érezte magát. Többé nem riadt föl
éjféltájt, készen a menekülésre. A tisztáson látott egy szerzetest, aki akár
Aszita is lehetett volna, de nem Ő volt. Éppen meditált. Egy közeli fa
árnyékában aztán Gautama szintén letelepedett és keresztbefonta a lábait. Immár
10 esztendeje meditálgatott, és ahogyan azt Aszita megígérte, egykor menedékre
lelt ebben a külvilág elől. A magányismerős hely volt számára. De a magány
kedvéért nem szerette volna elhagyni a világot, ahogy az aszkéták teszik. Az
öreg remetével szemben üldögélve az árnyékban, Gautama lehunyta a szemét és
belülre lépett. Kezdetben nehezen tudott teljesen megnyugodni.
Ahogy a szent iratok mondják az elme olyan, mint egy száguldó kocsi,
melyen a kocsi szüntelenül csépeli a lovakat. A kocsi belsejéből azonban egy
hang ezt suttogja: „Állj meg kérlek!” Kezdetben a fogat és a kocsis nem törődik
a hanggal. Hiszen nagyon halk, sosem követelő. Idő múltán azonban a hang
átveszi az irányítást, a kocsis és a lovak visszafogják a vad vágtát. Lépésről
lépésre lassítanak, míg az elme teljes nyugalomba nem jut. Gautama ekképp
tanult meg egy alapvető leckét: „ami rohanni képes, az meg is tud állni.”
Gautama ígéretet tett önmagának,
hogy olyasvalakit keres magának, amilyen Aszita volt.
Leszállt a sötétség és a remete
még mindig mozdulatlanul ült. Gautama felkelt és a patakhoz ment inni és
szedett pár gyümölcsöt és visszatért a tisztásra. A szerzetes 3 napig nem kelt
fel a meditálásból. Gautamára mély benyomást tett, hogy a remete képes volt
olyan mozdulatlanul ülni, mintha Siva-szobrok egyike lett volna. Gautama a 2.
nap aztán meg, mert kockáztatni egy bátortalan „namaszté-t”. A 3. estén pedig
odasétált az aszkétához és megszólította:
Gautama: Uram?
A remete kinyitotta a szemét.
Remete: Túl sokat beszélsz.
Hangja tiszta és éber volt, a
transz tehát nem közönséges révület lehetett.
Gautama: Tanítanál engem?
A remete visszasüllyedt a
számadhijába és a nap pedig lenyugodott.
Másnap reggel a remete már
felkelt mielőtt Gautama felébredt volna.
Remete: Talán.
Gautama talpra ugrott.
Gautama: Mivel kezdjem?
Remete: Maradj nyugton.
A remete ekkor megint
visszasüllyedt a számadhijába és Gautama azért kezdett aggódni, hogy megint 3
napig nem tud a remetével beszélni, de ez a 3 nap 4 nap volt és ez alatt az idő
alatt Gautama megtanulta azt, hogy beszéd nélkül is mindent megtudhat a lélek
rejtelmeiről. Közben azonban az új tanítvány egyáltalán nem unatkozott.
Lassanként betöltötte tanítója lényét. A dolog láthatatlanul ment végbe.
Gautama láthatóan megint nagy tanítóba botlott, hiszen akárhányszor hunyta le a
szemét, mindig történt vele valami új. A nyugalomra ugyanúgy lelt rá, mint
korábban, de ez a nyugalomvibráló és eleven volt már mintha szikrázó fehér
fényzuhatag hatolna testébe. Tanítója ízelítőt adott neki mindenből, ami várt
rá. Gautamát boldoggá tette helyzete, hiszen vágya 20 éve érlelődött és eléggé
felforrt immár ahhoz, hogy régi énje palackjából kibuggyanjon.
Gautama 19 éves, Jasodhara 16 éves volt,
amikor megházasodtak.
Sziddhárta Gautama a reményt feladta, hogy Szudzsatát megtalálhatta, de
nem felejtette el soha sem.
Gautama meditációja közben
Jasodharára gondolt, és amikor végre több órai lelki kínlódás után fel tudott
ébredni, akkor a remete ott állt felette és kezét már ütésre formálta. Gautama
kapott is egy nagy pofont, amit nem tudott mire vélni, de a remete elmagyarázta
neki, hogy az érzelmi vágyait le kell tudnia győzni, ha igazi lelki életet
kíván élni.
Ezen pofon után Gautama lelki
szemei előtt nem jelent meg Jasodhara képe, és a remete a következő hetekben
nem szólalt meg, de Gautama számára ez a mélységes béke korszaka volt. Teste
nem reszketett, elméje pedig nem nyavalygott többé. Gautama ekkor elfogadta,
hogy szó nélkül kell tanulnia. Nincs egyebe csak önmaga, vagyis minden vihar,
amelyet ki kell állnia, belső vihar. Az öreg szerzetes a pár hetes hallgatás
után egy meditáció után egy nevet ejtett ki Gautamának és azt mondta, hogy ez
Mara volt és érdeklődött utána. Gautama tiltakozott, hogy Ő már hosszú ideje
nem gondol rá.
Gautama: Évek óta nem gondoltam
Marára.
Remete: Így távol is tartottad.
Egy időre.
Gautama: De nem örökre?
Remete: Mara távol tart majd
tőlem. Ő üres tálba sosem vet alamizsnát. De Te más vagy.
Gautama: És miért érdekelném én?
Remete: Soha nem engedheti meg,
hogy valamire ráébredj. Mert, ha ez megtörténik, végzetes lesz számára.
Gautama: Akkor segíts, Uram. Ha
tudod a módját, hogyan pusztíthatnám el a démont, mond meg – könyörgött.
Remete: Meg kell hallanod
mindazt, amit én taníthatok. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszabadulj a
démontól.
Gautama pánikba eset és leborult
a remete lábai elé és könyörgött neki.
Gautama: Végem van. Legalább azt
mond meg, hogy mit keressek.
A remete ekkor szó nélkül
lehunyta a szemét és meditálni kezdett. Másnap Gautama hűlt helyét találta a
remetének. Atán ezen a napon ráeszmélt Gaztama arra, hogy amit Mara soha nem
enged megtalálnod: az igazságot arról, ki is vagy valójában.
Gautama furcsállta, hogy egyetlen
egy nap, semmivé foszlatta mindazt a békét, amelyet mestere segítségével az
erdő mélyén, nagy nehezen felépített!
Ezek után újra vándorútra kelt és
ott motoszkált benne az a kérdés, hogy Marának miért pont Ő kell, és hogy mi
lehet az ellenszer, hogy ne kísértse többé Őt. De válaszok után kutatva
elfáradt és ledőlt egy kidőlt fára és elszundított, amikor viszont felébredt,
akkor egy 5 főből álló kis csapat vette körül és nézték, hogy mit csinálhat
Gautama. A legidősebb közülük Pabbata volt, aki felajánlotta, hogy csatlakozhat
hozzájuk, mert ők is keletre tartanak. Gautama elfogadta a meghívást. Ők öten
unokatestvérei voltak egymásnak.
Gautama azonban másnap reggel
korán felkelt, megmosakodott és meditált egyet és otthagyta az 5 unokatestvért.
Egy szúfolt főúton haladt tovább és lesütött fejjel és szemekkel tűrte, hogy a
tömegben toszigassák és lökdössék. Gautama álomképeknek érezte őket, akiken
akadály nélkül átnyújthatja a kezét vagy akár egyetlen sóhajával el is fújhatja
őket.
Gautama ekkor rájött arra, hogy
minden egyes ember láthatatlan terhet cipel. Mindenki életével – nagy csomag,
csalódással, illetve bánattal teli emlékekkel – menetel előre. És minden vállon
ott tornyosult a kor vagy a betegség terhe, az örökös aggodalom és a szüntelen
szorongás a jövőtől. Aztán Gautama ráeszmélt arra, hogy az emberek sorsa ott
tükröződik a lélekjelenlétük és a szemük mélyén. Ezek után Gautama visszatért
az erdőbe és a táborhelyén újra találkozott az 5 unokatestvérrel, akiket
otthagyott.
Amikor közelebb ért, Pabbata
szemrehányó tekintetett vetett rá, amiért Gautama olyan hosszasan távol volt,
de azért szóvá tette a dolgot.
A magány minden szerzetes előjoga: a
kevés előjog egyike.
Ne legyen semmid. Adj oda mindent.
Gautama csak erre volt képes
gondolni.
A történetben 4 évet ugrunk és
ekkor már Gautama végigjárta az egész keleti vidéket és nagyon sokat tanult
önmagáról és a világról, a világban betöltött szerepéről és arról, hogy hogyan
lehet saját tudatát irányítani. Gautama teljesen azonosult Gautamával. Ekkor
Gautama 33 éves volt.
Fontosabb megállapításai és
tanácsai:
1)
Tanuljátok meg irányítani az emlékeiteket.
2)
Ne hagyjátok, hogy ők irányítsanak benneteket.
Elméje az önfegyelmezéssel és
hallgatással töltött órák eredményeképpen átengedte a kezdeményezést Gautama
sziklaszilárd akaratának. Tudata már soha nem űzte vele kisded játékait, sose
panaszkodott korábbi keserűségével.
3)
A démonvilág muslincáinak nem szabad ellenállni, hanem
szeretettel és bátran, szilárdan, erősen és kőkemény akarattal szembe kell
tudni nézni: akkor aztán egykettőre elenyésznek.
Gautama az egyik napon
Jasodharára gondolt és úgy tűnt, hogy képtelen kiverni elméjéből a képet,
amikor megszólalt belül egy hang: „Nem nekem van szükségem a szeretetre, hanem
neked.”
De egy következő pillanatban
Ananda zavarta meg, így az előbbi gondolata szertefoszlott. Ananda Gautama
utazásai során Ő, került a legközelebb Gautamához, odaadásának és őszinte
Istenszeretetének köszönhetően.
Ananda, Udaka és Alara: tanítók
Gautama ezen időszakában, amikor vándorolt.
4)
Az erőszak puszta kerülése valóban az erény jele, de
nagyobb erény jele, ha segítünk véget vetni a harcnak és az ellenfeleket
kibékítjük egymással.
Alara dzsjani volt, vagyis
filozófus volt és e mondata után, de tanítványi-tanítói viszonyba került
Gautamával.
A szent könyvek szerint a fizikai
világ csak álarc, az álarc maga azonban mégsem fizikai jelenség. Illúziókból
való, márpedig az illúziókat az elme teremti. Amit viszont az elme teremt, az
csak az elme szüntetheti meg.
Védák tanításai:
Mindenkinek két énje van, egy
alantasabb, húsból való, amely az anyagi világ illúzióhoz kötődik, illetve egy
magasztosabb én, amely örök és öröktől fogva létezik, és amely nem kötődik
semmihez. Az alantasabb én a gyönyörre törekszik, a magasztosabb én csak a
boldogságra. Az alantasabb ént kínok gyötrik, míg a magasztosabb soha nem érez
fájdalmat.
Gautamának tehát fel volt adva a
feladat és saját maga előtt nem vallhatott kudarcot, meg kellett találnia
magasztos énjét, máskülönben Mara elragadja lelkét és akkor hiábavaló lett,
volna az elmúlt 33 küzdelmes és fáradságos szenvedéses év. Gautama hónapokon
átimádkozva, meditálva és tanulva csupán arra törekedett, hogy utat találjon
magasabb énjéhez. Egy napon azonban Alara fia érkezett a táborhelyre, aki csont
soványan éhezett. Gautama egy tál rizst akart neki adni, de Alara kilökte
kezéből a tálat és félrehívta Gautamát és ezeket, mondta neki.
Alara: Alantas énemnek egykor
családja is volt. De már nem érdekelnek, ahogy az egész világ sem érdekel.
Hogyan remélhetnéd, hogy valaha is eljutsz magasabb rendű énedhez, ha továbbra
is kötődsz, akár a legvékonyabb kötelékkel is az illúziók eme siralomvölgyéhez?
Gautama nem vitatkozott, de
eltöprengett.
2 nap múlva Gautama Alara
szobájába lépett és nem ült le a szokott helyére.
Alara: Szinte szomorú vagyok,
hogy elmész. Azért jöttél, hogy ezt bejelentsd, vagy nem?
Gautama: Azért!
Alara dühösen és elkeseredve,
hogy Gautama elmegy földre, hajította tekercseit.
Alara: Mégis kinek képzeled
magad? – csattant fel ingerülten.
Gautama: Tanítványnak.
Alara: Na és mióta merészelik a
tanítványok kioktatni a mesterüket?
Gautama: Nem gondoltam volna,
hogy ennyire felingerellek.
Gautama a földre térdelt, de nem
közelített mesteréhez. Alara már képtelen volt leplezni jeges dühét.
Alara: Ha démonra lenne
szükségem, hogy hitem megingassa, megidéznék egy megfelelőt, nem kell nekem
ahhoz egy tanítvány, aki váltig csak mosolyog, aztán meg hátba döf.
Gautama ébren figyelt azon törve
a fejét, hogyan eshetett mestere minden illúzióról való tudása ellenére a
legravaszabb csapdába.
Gautma: Nem azért jöttem, hogy
bántsalak.
Alara: De mégis megbántottál!
Alara Gautama fejéhez vágott egy
tekercset aztán Gautama sebesen kislisszolt hát a kunyhóból.
Gautama hetekig vándorolt, ezután
amikor rátalált következő tanítójára Udakára. Udaka yogi volt. Minden idejét
annak szentelte, hogy megteremtse az Isteni egységet és ideje legnagyobb részét
csendben, üldögéléssel töltötte. Udaka jobban emlékeztette az erdei remetére,
mint Alara. Udaka mind e helyett a lélek, avagy az átman felszabadításának tanát hirdette.
Udaka: Lelkünk, ugyanolyan
láthatatlan, mint Isten, de a mienk. Átmánunk
állandóan figyel minket, ezt azonban nem vesszük észre. Az átman állandóan vonz, egyre közelebb vonz bennünket az
Istenihez, de mi mégsem törődünk vele. Keressük lelkünket, és ha rábukkanunk,
ne eresszük, mert az aranynál is sokkalta többet ér.
Gautama, aki elveszítette hitét a
felsőbb énben, mély vonzalmat érzett az új tan iránt, mert időt engedett neki a
magányra és nyugodtan meditálhatott és üldögélhetett a hűvös csendben, amelyet
igazi otthonának tekintett.
A csoport legközelebbi gyűlésén a
guru jobbjára ültette Gautamát. Ezt a gesztus elég volt ahhoz, hogy a jövevényt
a legidősebb szerzetesek, fölé emelje a méltóságban. Gautama zavarba ejtő
kérdéseket intézett Udakához és tudta, hogy mi zavarta meg az imént.
Elvesztette az erdei remetét és Alarát is. Ha így folytatja Udaka is, hamarosan
kirúgja.
Gautama ekkor vallotta be először
magának és jelen helyzetben Udakának, hogy látomásai vannak.
Gautama aznap éjjel, amikor
sátrába lépett, Ganakát találta odabent.
Ganaka: Eléggé erőre kaptam már,
hogy reggel elmenjek innét.
Gautama: Hová mégy?
Ganaka: Még mélyebbre az
őserdőbe. Remélem, kétszer nem talál rám senki.
Gautama: Megint meg akarod ölni
magad?
Ganaka: Persze. Ez a dharmám.
Gautama: Ezt már nem engedem.
Gautama kezét az ölébe ejtette,
szíve hevesen vert.
Ganaka: Két dolog van, amit még
egy szent sem akadályozhat meg. Az egyik a születés, a másik a halál.
Gautama mindent el akart követni,
hogy Ganakát megmentse azzal, hogy lebeszélje a halálról, de nem sikerült neki
és érezte, hogy kúszik fel a vérnyomása. Ganaka utolsó gondolata Gautamához
mielőtt nyugovóra tért (mivel estére járt és aludni szeretett volna.)
Ganaka: Úgy gondoltam, hogy magad
sirasd. Ami ma én vagyok, az leszel Te holnap.
Lefeküdt és hátat fordított
Gautamának, aki ébren virrasztott mellette órákon át. Gautama elbóbiskolt és
mire felkelt, reggel az ágy, amit őrzött üres volt. Ganaka elment és soha többé
nem láthatta. Gautamának nagyon fájt, hogy nem tudta lebeszélni Ganakát az
öngyilkosságról és mélyen szomorú lett tőle, mert elvesztett valakit, aki fontos
volt számára.
Egy reggel Ánanda nem találta
Gautamát a sátrában és keresésére indult, és amikor megtalálta akkor a
következő párbeszéd zajlott közöttük. Gautamára az erdőben talált rá.
Gautama: Ganaka végképp
kétségbeesett, én pedig képtelen voltam megmenteni.
Ánanda: Miért éppen neked kellett
volna megmentened?
Gautama: Tudod, kicsoda Buddha?
Ánanda: Nem tudom.
Gautama: Buddha képes
megvédelmezni az embereket. Én vagyok az utolsó, aki tudná a választ erre. Meg
kellett volna védenem Ganakát.
Gautama lehunyta a szemét. Így
szokott eltűnni a világ elől. A szerzetesek közül senki sem volt képes olyan
mély szamádhiba süllyedni,
mint Ő, és ha ilyen állapotba került nem látott és hallott semmit. Ánanda
inkább magára hagyta és visszatért a táborhelyre, miközben szakadt az eső.
Amikor viszont este nem jött oda
Gautama, akkor Ánanda aggodni kezdett. Ha Gautama meditálni vonult az erdőbe,
sohasem érdekelte esik-e vagy fú.
Ánanda gondolataiba mélyedt: Minden
szerzetesnek szolgálnia kell a mesterét, neki Gautamát.
Gautamát máris nagy embernek
tartotta. Márpedig ez Őt magát is sok mindenre kötelezte.
---------
---------
Amikor Gautama és Ánanda újra
beszéltek, akkor Gautama Ánandának bevallotta, hogy miképpen jött el a
palotából és hogy most egy új idegen felismerte Őt, aki a táborba érkezett. A
palotában mindenki halottnak hiszi, ezért el kell mennie, és rendezni kell ezt
a dolgot.
Gautama: Az a Sziddharta, akit ők
ismertek, sosem tér már vissza. Ha erre várnak és ebben reménykednek, akár
halott is lehetek.
Ánanda: Térj haza, tégy rendbe
mindent. Nem vagyok olyan éles elméjű, mint TE, de ha ennyi fájdalmat okoztam
volna a családomnak, úgy érezném, mintha Istent magát árultam volna el.
Gautama: Barátom, új csapdába
taszítasz és tanítasz. Minden erőmmel azon vagyok, hogy megleljem Istent.
Mindent elhagytam ennek érdekében.
Aznap este még sokat vitatkoztak,
Ánanda még hosszasan könyörgött, de Gautama már meghozta döntését. Ánanadának
nem engedte meg, hogy ott virrasszon mellette reggelig, mert emlékezett Ganaka
esetére.
Gautama: Mielőtt elválnánk,
szeretném, ha megtennél valamit. Palotában nőttem fel, de rab voltam benne.
A karma tartja egyensúlyban a jót és a rosszat.
A karma az ISTENI Törvény. Egyetlen hibás lépés félreviheti az ember
teljes sorsát.
Hiába vetettem véget Sziddhárta-létemnek, karmája továbbra is
kísért.
Ánanda: És mégis mit szándékozol
tenni?
Gautama: A halál a születésemtől
fogva a nyomomban jár. Végül is, bármilyen keményen küzdök is vele, ő győz
majd. Ha elég gyors vagyok, én ölhetem meg előbb a halált.
Gautama tehát elindult, de tudta,
hogy szerzetes útitársat is kell szereznie. Gautama minden szerzetesnek, akivel
csak összetalálkozott ugyanazt az ajánlatott tette.
„Gyere velem és győzd le a
karmádat egyszer s mindenkorra. A halál játékot űz velünk. A játék sokáig tart,
de a végeredmény biztos. Ez az egyetlen lehetőséged, hogy győzelmet arass a
fájdalom és a szenvedés fölött, amely születésed napjától örökrészed.”
Gautama nem evett már ekkor csak
napjában egy marék rizst. Mivel teste megványadt, bőre csontjain feszült,
Gautamából titokzatos erő kezdett sugározni. Jámbor göthösségének aurája 5
másik szerzetest vonzott bűvkörébe. Amikor a csapat összeállt, Gautama felfelé
indult velük a folyó mentén és egy jókora, rejtett barlangra leltek. A távoli
látóhatárt a Himalája áthatolatlan csúcsai övezték. 5 szerzetestársával együtt 5 hónapon keresztül üldögélt a
barlangban, a lehető legkevesebbet beszélve.
A levegő friss és hideg volt, mint télen amikor a jég eléri azt a
hőfokot amikor tökéletesre szilárdul.
Gautama megpróbált órákig
gubbasztani egyedül a hóban, mert kíváncsi volt rá, képes-e annyira meggyötörni
a testét, hogy a leghalványabb gyönyörvágytól is megszabaduljon. Nap, mint nap,
rendszeresen beleült a hóba teljes magányra és egyedüllétre kárhozatva saját
magát és ekkor csoda történt. A sűrű hóesésen át észrevette, hogy egy idegen
közelít hozzá. Először elmosódott, sötét árnynak látta csupán a fehér
háttérben, de ahogy közelebb ért, Gautama rájött, hogy Ő nem más, mint maga
KRSNA ISTEN.
Gyönyörű arcán mélységes nyugalom
honolt, bőre pedig kékes-bíbor színben játszott és egyáltalán nem tűnt
feketének.
Gautama leborult a hóba.
Gautama: Egész életemben téged
kerestelek. Mindent elhagytam a kedvedért.
KRSNA: Tudom. Most pedig térj
haza és ne csinálj több meggondolatlanságot.
De Gautama nem adta fel a harcot
és tovább kínozta magát, lázadott egyre inkább kívánta a halált, miközben
elméje egyfolytában nyüstölte. Testét pedig egyre jobban kínozta. Egész éjjelre
egy befagyott tóba telepedett és kajánul hallgatta elméje halálsikolyát.
Gautama felkiáltott: Ha el akarsz
pusztítani, tedd most!
Nem tudta pontosan kihez szól.
Tanán nem is tudatához, hanem Jámához, a halál Urához beszélt.
Reggelig így ült a tóban, és
amikor még mindig élt, ami annak a bizonyítéka, hogy erősebb a Napnál, a
szélnél és a hidegnél.
A karma, a test vég nélküli
vágyakozása. A karma az elmúlt örömök emléke, amelyeket újra szeretnénk élni,
illetve az elmúlt kínoké, amelyeket a jövőben el szeretnénk kerülni.
A karma az én csalfa látomása
és az elmét ostromló félelem és harag vihara csupán. Ezért úgy határoztam, hogy
gyökerénél irtom ki a karmát – határozta el magában Gautama.
Visnunak 1008 neve van.
Gautama napok óta nem evett
semmit és alig hunyta le a szemét. Nem csoda, ha kissé magánkívül volt.
-
Engedd, hogy a világ legyen a tanítód! (Ganaka mondta
ezt régebben Gautamának.)
A világ nem egyébre tanít, mint
arra, hogy „Ne higgy bennem!”
A vágyak fantomok: csak arra jók,
hogy leplezzék a halálvigyorgó pofáját.
Légy bölcs! Ne higgy semmiben!
Még ha tízezer szállal
kötődünk is karmánkhoz egyszer valamennyit eltéphetjük majd. Ha pedig az utolsó
kötelék is elpattan, a karma is meghal bennünk.
Az 5 szerzetes 5 éven keresztül
tengődött a barlangban, amikor Gautama ezen gondolatokkal viseltetett maga
irányában:
„Fogalmam sincs, ki vagyok, mégis
áldás kísér, hiszen csak 5 évembe került, és lám, megtudhattam, ki nem vagyok!”
Gautama nyilvánvalóan teljesen
tehetetlen és gyakorlatilag béna volt, már nem érzékelt semmit a külvilágból és
szerzetestársainak kellett megetetnie és megmosdatnia.
Gautama azonban kutatóúton járt,
amely az időkön kívülre vezetnek.
Asszadzsi 3 hónap alatt, csak
egyetlen egy mondatot mondott Gautamának.
-
Ha eljön az ideje, majd mi öten visszavisszük a
testedet a családodnak.
Végül is Asszadzsi teste mondta
fel előbb a szolgálatot, egyedül hevert betegen a dzsungelben. Asszadzsi erőt
vett viszont magán és imigyen szólt Gautamához.
Asszadzsi: A lelkemre is
gondolnom kell. Ha meghalsz, és én ezt hagyom, a bűnöm akkora, mintha
gyilkosságot követtem volna el.
Elgondolkodott, milyen különös,
hogy ez a mozdulatlan Istenszobor még eleven, és hogy maszkja mögött éppen
rettentő csatákat vív.
Gautamát elhagyták
szerzetestársai és ráeszmélt, két utat kell megtennie társak nélkül, a halálig,
illetve a megvilágosodásig vezetőt.
Meditációja folyamán a többieknél
korábban jutott el a mennyekbe, mégsem beszélt erről senkinek. A mennyei
gyönyöröket látta már Gautama, de Ő mégis inkább a szenvedést választotta, amíg
el nem ért a pokol kapuihoz, de egy árva démon sem köszöntötte.
-
Már megismertem a félelmet – gondolta. Márpedig a
félelem az ördög legfőbb fegyvere. Hadd próbáljam ki a legiszonyatosabb kínt.
Akkor majd megszabadulok a félelemtől.
Gautama ekkor felkiáltott: Hol
vagy Mara? Azt is látnom kell, mi a legrosszabb, amit mutatni tudsz nekem.
Bizonyos okokból viszont Mara
háttérbe húzódott, és soha sem jelent meg előtte. Egy reggel aztán a démonok
elmaradtak majd a pokol képe is tovatűnt, csöndet hagyva maga után. Gautama
várt. Tudta, hogy legyőzött minden elképzelhető szenvedést, teste már nem
érzett fájdalmat, elméjében sem fogant meg többé semmilyen vágy, de jelet még
mindig nem kapott, hogy elérte volna a célját. Gautama úgy döntött kinyitja a
szemét. Először úgy érezte takaróba van csavarva a teste: pár perc múlva
azonban rájött, hogy a takaró a teste. Végignézett önmagán is: két
keresztbetett botot látott. A lábait. Két kiszáradt majommancsot. A kezeit.
Hirtelen szomjúság tört rá, de az ivótökjében megzöldült a víz.
Gautama ráébredt, hogy elérkezett
teljesítőképessége végső határához. Fel akart állni, de ahogy egy millimétert
is mozdított végtagjain belenyilallt a fájdalom, már pediglen meg akarta
keresni szerzetestársait, hogy beszámoljon a történtekről.
Kényszerítette tagjait a mozgásra
és lassan kúszni kezdett a tisztáson. Érezte teste kegyetlen szomját. Talán
időben jut vízhez, talán nem. Nagyon lassan jutott előbbre a mozgásban. Minden
további mozdulat, még a vonaglás is, lehetetlenné vált számára. Soha nem
gondolta volna, hogy a megvilágosodás az utolsó dolog, amit megér, mielőtt meg kell
halnia.
Buddha a megvilágosodott
Gautama amíg mozdulatlanul hevert
a földön egy árnyék vetült rá. Gautamát egyébként már cseppet sem érdekelte,
hogyan végzi földi életét. Az árnyék egy fiatal lány alakját rajzolta ki
Gautama előtt és imígyen szólt Gautamához.
Szudzsata: Kérlek, ne halj meg!
Aztán a lány valamit az ajkához
nyomott. Egy edény volt vízzel teli, de Gautama tiltakozott, aztán a lány így
szólt hozzá:
Szudzsata: Azért jöttem a
folyóhoz, hogy a folyam Isten megáldjon. Egy hónapon belül férjhez megyek.
Szudzsata legföljebb 16 éves
lehetett, egyedül jött.
Gautama: Hogy én Isten?
Gautama még mosolyogni sem tudott
olyan erőtlen volt, így nem tudott semmit sem tenni az ellen, hogy a lány fel
ne segítse, ne karolja át és ne etesse meg.
Szudzsata: Muszáj enned.
Gautama: Menj és keresd csak meg
az Istenedet.
Gautama nem fogadta el az ételt,
mire a lány makacskodni kezdett.
Szudzsata: Azért sem hagylak itt.
Nem akarom, hogy az emberek azt mondhassák, hogy Szudzsata ilyesmit tett.
Gautama nem akarta elhinni, így
rákérdezett még egyszer a nevére, aztán amikor újra hallotta a Szudzsata nevet,
akkor könnyek szöktek a szemébe. Aztán Gautama kitátotta a száját és a lány
édes rizst, amit tejben fött, végre el tudta jutatni neki.
Gautama ekkor elmotyogta magát.
Gautama: Mit tettem!?
De tudod mit? Mivel ilyen kedves
és ennyire nagy vággyal segítesz nekem, most rád bízok egy bizonyos tudást. És
most jól figyelj rám.
Lehet, hogy Isten vagyok, de az
is lehet, hogy nem, de egy biztos, hogy a lelkem-halálom után reinkarnálodni
fog a karma törvényei értelmében.
És, hogy hogyan lehet majd
felismerni a reinkarnáltamat és a vele lelki szimbiózisban élő bhaktáját arra a
következő a válaszom.
Reinkarnált vagy avatár:
Aki képes lesz teljes és
tökéletes tudatosság nélkül véghezvinni és beteljesíteni az életutamat a
jövőben, születési helytől függetlenül, az a transzcendens törvényeknek
megfelelően az a hiteles avatárom és reinkarnáltammá válik a születéskarma
szerint.
Bhakta:
És aki képes lesz felismerni a
születéskarma szerint a reinkarnáltamat és avatáromat az tekinthető az első
számú bhaktának, aki rendelkezhet azzal a tudással, ami a Legfelsőbb Isteni
Személyiség jelenlétére és mibenlétére vonatkozik.
Lelki szimbiózis:
Lelki szimbózisnak nevezzük, azt
a lelki létet, amikor egy adott anyagi testben két lélek lakozik egyszerre egy
egész életre és ez a két lélek a személyiségjegyeiben és pszihologiájában
folyamatos egymásra való kölcsönhatásban, úgy egészítik ki egymást (úgy hatnak
egymásra), hogy egyes személyiségjegyeik külön-külön és összességében tekintve
egyszerre kiadják és megvalósítják a tökéletes lelki struktúrát és létet.
Az ilyen lelki szimbiózis a
lelkek fogantatásakor és a lelkek, megszületésekkor alakulhat ki kizárólagos
módon és értelemben. Ez után az egy adott anyagi testben megszületett lélek két
személy (saját maga és a hozzá rendelt másik személy lelke) lelki aspektusait
viseli élete végéig a transzcendens törvényeknek megfelelően.
Gautama: Lényegét tekintve
Szudzsata mi lelki szimbiózisai vagyunk egymásnak, akár hiszed akár nem.
Szudzsata: Haza kell jönnöd
velem. Tudsz egyáltalán járni? Ameddig bírlak, elviszlek, aztán szólok majd a
bátyámnak.
Óvatosan talpra segítette
Gautamát.
Egy darabon el is vitte
Szudzsata, de aztán a folyam végén a főútnál egy fa alá ültette és megkérte,
hogy ne hagyja elvinni senki által magát, ezzel elment a lány.
Gautama pedig ott maradt
magányosan és a Szudzsata név ismételgetése után elevenen törtek fel belőle az
emlékek és újra átélte a régi élményeket, amikor a lánnyal volt. Tudata
rétegekben kelt életre, sorra újjászületve a múlt képei és érzelmei. Ekkor
rájött arra, hogy karmája nem pusztult el, és még nem halt meg Ő sem. Fejét
könnyűnek érezte, mellkasát hideg veríték verte ki. Megváltás lett volna számára
az eszméletvesztés, elengedte hát magát: a folyamatos zuhanásérzet állapotába
süllyedt. Tudatát pedig Ganaka arcának a képe töltötte be. Aztán a feketeség,
ekkor mindent magába nyelt.
Amikor magához tért, akkor
Szudzsata kunyhójában volt és a lány 5 hétig ápolta miután Gautama ki akart
menni a szabadba, de még nem volt olyan erős, hogy fel tudjon kelni. Szudzsata
főzött neki rizst és lencsét, amelyet összekevert. Gautamát nem zavarta, hogy
olyan tehetetlen és kiszolgáltatott volt. Egy valamire volt képes a fekvésre.
Halvány nyoma sem maradt benne a megvilágosodásnak. Ideje zömét bámészkodással
töltötte miközben eszébe jutott a szent könyvek egyik mondata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése