„Világok kelnek és múlnak, mint a
tető résén átszűrődő napfény pászmájában a porszemek.”
Régebben szépnek érezte ezeket, a
szavakat, most pedig üresen csengtek.
Gautama: Ma éjjeltől egyedül
eszem, holnap pedig akkor is kimegyek a szabadba, ha neked kell kicipelned.
Aztán Gautama megjegyezte, hogy
Szudzsata milyen gyönyörű!
Szudzsata: Most minek mondasz
nekem ilyeneket? Azt mondtad, fogadalmat tettél.
Gautama: Az én fogadalmam nagyon
erős lehet, mert látom, hogy gyönyörű vagy, mégsem érdekel.
Aztán jó pár nap múlva, amikor
Gautama egy kicsit jobban lett és kint ült az udvaron, akkor Szudzsata imigyen
szólt hozzá:
Szudzsata: Mit művelsz itt? Nem
azért mentettelek ki az erdőből, hogy itt lopd a napot! Találj valami
elfoglaltságot magadnak – majd elfordult és sírva fakadt.
Gautama: A kedvedért mindent
megteszek, amit csak tudok, mindent neked köszönhetek!
Hangja alázatosan és őszintén
csengett, de legbelül, épp olyan távoli volt számára a lány kétségbeesése, mint
minden más egyéb a világon.
Másnap reggel azonban üresen
találta a kunyhót, Szudzsata elment. Aztán megpróbálta kiszámolni, hány éves is
lehet. Talán 35 nagyjából. Mivel már elég jól volt ahhoz, hogy ne szoruljon
ápolásra ezért el kellett döntenie, mihez is kezd ezután. Vagy tisztességes
munkát kell keresnie, vagy megint belekezdhet a szerzetesi életbe, vagy
hazatérhet, hogy ismét a régi, derék herceg legyen. A választás azonban
lehetetlennek tűnt számára. Eleven üresség volt csupán. A kunyhóból eltüntette
minden nyomát annak, hogy valaha is ott járt, betette maga mögött az ajtót és
útnak eredt.
Útja során rádöbbent valamire:
Nem szenvedek! Szíve erőtlenül feldobbant.
Most először fordult meg Gautama
fejében, hogy élete talán nem teljesen kudarc. Most ébredt rá arra, hogy a
fizikai fájdalom nem azonos a szenvedéssel. A szenvedés csak valakit gyötörhet,
már pedig egyre bizonyosabb volt benne, hogy Ő egyébbé vált: nem valakivé.
Mivel beesteledett, ezért Gautama
leült és meditálni kezdett. Eltöprengett, vajon egy nem valakinek szükséges e
meditálnia. Ha lehunyta szemét, úgysem süllyedt többé hűvös, biztonságos
csöndbe. Inkább az volt az érzése, mintha valami sötét barlang mélyén
kuporogna, ahol mindegy; nyitva tartja e szemét vagy csukva.
Megpillantotta a fogyó Holdat:
még háromnegyedig teli volt. Gautama tétován arra gondolt, milyen jó lenne
Holdnak lenni. És ekkor Holddá vált. Csak a Hold alapján érzékelte, hogy 7
teljes 7 telt el, így amíg az átváltozási folyamat bekövetkezett.
-
Itt vagyok. Már kinyithatod a szemed.
Egy loboncos hajú, nagy szakállú
yogi talált rá és letelepedett mellé, keresztbetett lábakkal. Gautama túl volt
már a képzelet játékain. A holdfény elég erős volt ahhoz, hogy felismerje
Ganaka arcát.
Gautama: Nem kell elrejtőznöd!
Vártalak már, Mara.
Mara: Valóban? Nem szerettelek
volna megijeszteni. Mint nyilván tudod, én alapvetően jóságos vagyok.
Gautama: Elég jóságos ahhoz, hogy
a gyászomra emlékeztes? Már túl vagyok a gyászon.
Mara: Akkor fogad el Ganaka
üdvözletét. Jól ismerem az illetőt, már én viselem gondját.
Gautama: Akkor bizonyára
valamelyik kínzókamrában szenved. Én viszont már a kínokon túljutottam. Szóval
mond meg gyorsan, minek jöttél és igyekezz a lehető legkevesebbet hazudni.
Mara: Azért jöttem, hogy
oktassalak. Emlékezz, fiatalkorodban megígértem!
Gautama: Úgy gondolod, észre
vall, ha az ember démonnal oktatja magát?
Gautama nem érzett semmit Marával
kapcsolatban, sem félelmet, sem ellenszenvet.
Mara: Még mindig félreismersz. Az
a feladatom, hogy a lélek rejtelmeit egytől egyig ismerjem. És én minden
tudományt hajlandó vagyok megosztani veled.
Gautama: Köszönöm, nem kell.
Mara: Azóta csak tudásra vágysz,
hogy először találkoztunk. Miért fordítasz hátat nekem?
Gautama: Az, aki mindent tudni
akart, már nem létezik.
Mara: A makacsság nem illik
hozzád barátom. Csalódást okozol.
Gautama érezte, hogy reszket a
démon teste az elfojtott dühtől.
Mara: Azt hittem, fölötte állsz a
többi léleknek, de ha mindenáron közönségesnek akarod magad tettetni, hadd
elégítsem ki igazi vágyadat.
Gautama előtt ekkor 3 lány jelent
meg, akik el akarták csábítani Gautamát.
Mara: Ez itt a 3 lányom.
Mindenkit elbájolnak, szóval ne játszd meg magadat. Akarod őket? Ahogy látod,
minden kívánságodhoz képesek alkalmazkodni.
Gautama: Szívesen feleségül
veszem a lányaidat. Mond meg nekik, hogy jöjjenek közelebb.
Mara elégedetten mosolygott.
Mara jelt adott, az első lány
alázattal Gautama elé térdelt.
Gautama: Mi a neved?
1 lány: Tanka vagyok.
Gautama: A neved azt jelenti:
vágy. Feleségül veszlek, de sajnos nem kívánlak. Ha hozzám jössz, sosem érzel
majd vágyat és téged, sem kíván meg senki. Elfogadod a feltételeimet?
Ekkor Tanka semmivé foszlott.
A második lány is elébök térdelt
miközben Mara bosszankodott.
Gautama: Mi a neved?
2 lány: Raga.
Gautama: A neved gyönyört jelent.
Téged is hajlandó vagyok feleségül venni, de ha egybekelünk, tiszteletben kell
tartanod kívánságaimat. Tüzes
szívednek jéggé kell hűlnie: soha nem részesíthetsz senkit többé
gyönyörben, és neked sem lehet soha részed benne. Elfogadod a feltételeimet?
Ekkor Raga tűzgömbbé változott és
rárontott Gautamára, de e helyett szeme előtt elenyészett.
Gautama: No, mutasd az utolsó
lányod. Az első kettőnek, úgy látszik, nem vagyok az esete.
Mara: Méltatlanul bánsz nemes
lányaimmal. Csak szolgálni szeretnének, Te pedig viszonzásul kegyetlenül
leszámolsz velük.
Mara intett a 3. lánynak, aki
szintén elébök térdelt.
3 lány: Ne kérdezd a nevem, én
mentes vagyok vágytól és gyönyörtől. Pontosan olyan közömbös vagyok irántad,
mint te énirántam.
Gautama: Igazán kifinomult lélek
vagy, de már tudom is a neved. Arati vagyis ellenszenv. Azért nem vágysz
semmire, mert mindent gyűlölsz. Feleségül veszlek, de csak egy feltétellel, ha
engeded magadat szeretni. Elfogadod a feltételemet?
Arati vonásaira mérhetetlen undor
ült ki. Mara rémülten nyúlt felé, de már elkésett.
Mara ekkor felüvöltött olyan
hangosan, hogy belézengett az erdő és levetette Ganaka alakját.
Gautama: Szóval most végre
olyannak láthatlak, amilyen valójában vagy.
Mara: Szemtelenkedsz?
Mara kezdetben tétlenül várta,
hogy serege megsemmisítse Gautamát, a kínok örvényébe szippantva lényét. De
amikor látta a tökéletes nyugalmat Gautama arcán, nyugtalankodni kezdett.
Mara: Állj csak ellent nekem. Ezt
a katarzist akarod nézni egész hátralevő életedben?
Gautama: Nem állok ellen
senkinek. Szívesen látlak, gyere csak. Aki nincs jelen, azt nem támadhatod, már
pedig én nem vagyok jelen. Nem igázhatod le azt, ami nem áll ellen, és soha nem
is fog ellenállni!
Mara: Hogyhogy nem vagy jelen?
Megőrültél? – kiabált.
Gautama: Vagy csak nincs lelkem.
Az elkárhozáshoz pedig lélek kell, vagy nem? Ha megtalálod a lelkemet, legyen a
tied. Én már nem törődöm magammal.
Mara ördögi arca még ott lebegett
egy darabig, azután elenyészett.
Gautama nemigen hitte, hogy még
viszontlátja Marát. Lelke léte vagy nemléte egyáltalán nem izgatta, ahogy semmi
egyéb.
A teljes elszakadás a karma egyetlen hatásos ellenszere.
Gautama feltekintett: eszébe
jutott a Hold.
-
Holddá szeretnék válni. Nincs semmi, amire vágynék
idelenn.
Hirtelen úgy érezte, mintha
tudatáról az utolsó fátyol is lehullana. Aztán Holddá vált, és átélte, amit a
Hold él át. Valamiféle önnön lététől borzongó hűvös derű öntötte el. A dolog
maga több volt ennél: kimondhatatlan létteljesség.
A Hold láthatóan megérezte, hogy
Gautama célba ért, és mintha meghajolt volna előtte.
-
Már vártunk rád.
Gautama szíve ekkor kitárult.
Gautama: Én is vártam.
Most értette meg, miért kellett nem valakivé válnia. A látható világ
illúzió, ám amíg hitt karmájában,
a világ nem mutatkozott meg előtte. Rálelt a szabadságra, már pedig a szabadság
állapotában semmi sem tilos.
Másnap reggel amikor Gautama felkelt
egy pipálfa alatt ébredt fel. Mostantól fizikai világban való lét olyanná vált,
mint az álom. Épp olyan könnyen eltüntethet vagy elővarázsolhat bármit, ahogy
az álmodó teszi az álomképekkel. Tudta, hogy soha többé nem kell visszatérnie
ebbe a világba. Utazása örökre véget
ért, eljutott a Nirvánába.
Minden múltbéli ismerőse régóta
lemondott róla. Ha hirtelen megjelenik, hogyan magyarázza el nekik, mivé
változott?
Végiggondolt minden ismerősére és
családtagjára és a pipálfa alatt üldögélve mindegyiket látta, hogy mit csinál
éppen és azt is, hogy mit érez.
Gautama bárhová és mindenhová
eljuthatott, ahová csak akart. Elég volt rágondolnia valakire, máris
kapcsolatba lépett tudatával.
-
Hát erre képes egy Buddha?
Váratlanul sírni kezdett. A
családjára és a barátjára gondolva már nem lehet többé apja fia, feleségének a
férje és barátjának barátja, hanem csak a tanítójuk.
Újdonsült Buddha volt, előzmény
nélküli, tanácstalan 3 napos újszülött.
Tudta, Gautama nem létezik többé.
Felállt és elindult, de az úton
senki sem volt, az üresség egyre furcsábbnak tűnt számára. Buddha teljesen
egyedül is ellehet magában.
Ő azonban Buddhaként birtokolja a
világot, vagyis minden hatalma a csend másik oldaláról ered, ahol az elme
mindent képes megvalósítani.
Buddha világának emberekre volt
szüksége, akikről gondoskodni kell, akikkel törődni lehet.
Azon gondolkodott út közben, hogy
milyen egy Buddha valóban, minden bajt visszacsinálhat?
Még ha meg is van hozzá a
hatalma, vajon joga van-e csak úgy megváltoztatni a karmát? Egy csodákkal teli
világban felborulna a rend. Megfosztaná az embereket joguktól, hogy saját
kárukon tanuljanak.
Buddha első jócselekedete
Angulimala a szörny vadállat ember megmentése volt, akit valójában Aniga-nának
hívtak és a megmentése és megtisztítása közben Buddha rájött egy nagy
igazságra: Nem lehetek a gonosz ellensége, hiszen a gonosz a jó másik arca. Az
az arca, amelyet senki sem lát.
Buddha: Nézz csak rám Aniga,
testvérek vagyunk.
Amikor Buddha föléje hajolt, hogy
megáldja, felemelte fejét.
Buddha: Valaha nagy szent voltál,
most nagy bűnös lett belőled. Nem átok sújtott. A születés és újjászületés köre
zárult be benned. Mindenkivel ugyanez történik. Velem is megtörtént.
De ha vészemmé válsz, másra nincs is
szükséged a megváltáshoz.
Buddha: Létezik olyan valóság,
amelyet a gonosz nem érinthet. Megengeded, hogy megmutassam?
Buddha látta, hogy Anigát többé
már nem sötétség vette körül.
Valamennyiünk olyan könnyedén
kezd új életet, ahogy a fa növeszti tavasszal a levelét. De ugyanolyan könnyedén
is vetjük le életünket, ahogy a fa hullajtja lombját ősszel.
Aniga egy közeli patakhoz vezette
Buddhát, ahol lemosta magáról a piszkot. Amikor a szennyet lemosta magáról,
kilépett a vízből.
Aniga: Mindenhová követlek,
Angulimala neked köszönhetően immáron örökre halott.
Buddha: Mindig is velem leszel,
de most egy időre itt kell maradnod, szenteld magad a vezeklésnek. Akármit is
teszel, ne mutatkozz az emberek előtt. Hamarosan visszatérek érted.
Aniga közben álomba szenderült a
fa alatt, Buddha fölállt és csöndben távozott. Valami azonban történt, amiről
csak Ő tudott.
Puszta érintéssel és puszta szóval eltérítette útjából a gonoszt.
Még mindig új Buddha volt, 4 napos újszülött, ám minden egyes eltelt perccel
egyre hatalmasabbá vált, és egyre bölcsebben volt képes használni hatalmát.
Az 5 szerzetes miután búcsút vett
Gautamától, egy Beránesz melletti tisztásra vonult vissza. Hónapok teltek el az
óta, és mind az öten már halottnak hitték Gautamát és erőt vett rajtuk a kudarc
érzése, amikor végre megjelent közöttük, akkor megkönnyebbülést éreztek. Mind
az öten valami csodatörténetet vártak Gautamától, de Buddha csak csöndben akart
üldögélni körükben és tekintetét hol az egyikre, hol a másikra vetette.
Konda, a legfiatalabb:
Meggyászoltunk ám, Gautama.
Buddha: Mert úgy gondoltátok,
hogy Gautama nincs többé, és igazatok is volt.
Az, aki eléri a megvilágosodás állapotát, korábbi személyiségével
minden kapcsolatot megszakít!
Asszadzsi: Ha nem Gautama vagy,
akkor ki vagy?
Buddha: Megtartottam Gautama
testét, de én nem vagyok többé ez a test és ez a név. Már nem vagyok személy,
vagyis olyasmi, amit ti személynek gondoltok.
Asszadzsi: Akkor mégis ki vagy?
Buddha ekkor behunyta a szemét és
szamádhiba süllyedt rövid időre.
Asszadzsi megkérdezte tőle, hogy
egyedül akar e lenni, a válasz pedig a következő volt.
Buddha: Amikor lehunytam a
szememet áldást kaptam tőletek. Gyerekkorunk óta mondogatják nekünk, hogy a
születés és újjászületés köre számtalanszor egybeért már életünk során. Ám
amikor visszatértem korábbi életeimbe, ráébredtem, hogy valamennyi teljesen
egyforma volt. Én vagyok minden megélt élet, ugyanakkor egyik sem vagyok én, hiszen
itt is meg ott is teremhetek, kedvem szerint.
Az 5 szerzetes úgy érezte mintha
nyitott szemmel süllyedtek volna számadhiba.
Asszadzsi: De mond csak nem
mondtam le már róla azáltal, hogy szerzetes éettem?
Buddha: Csak külsőségekről
mondtál le. A sáfrányszín szerzetesi
ruha nem szabadít meg a vágyaktól, már pedig a vágyak tartottak rabságban.
Konda: De 10 év alatt egyetlen
vágyunktól sem sikerült megszabadulnunk. Karmánk mindig követ bennünket, nekünk
pedig engedelmeskednünk kell.
Buddha: Ezért jöttem először
hozzátok, ahelyett, hogy a családomhoz siettem volna. Tévedtem és kárpótolni
szerettelek volna benneteket.
Asszadzsi: Nem tartozol semmivel.
Buddha: Nem tartozásról beszélek,
az adósságnak is vége, ha a karmának vége. A tévedésem azonban csapdába ejtett
benneteket. Az álomvilág csak illúzió.
Asszadzsi: Ha nem álmodnánk,
ugyan mit láthatnánk?
Buddha: A halált.
Az 5 szerzetes testén borzongás
futott végig.
Buddha: Mindannyian féltek a
haláltól, épp úgy, ahogyan én féltem, de ezt a félelmet le kell tudni győzni,
máskülönben nem szabadulhat meg az ember saját karmájától. Nem világosodhatsz
meg különálló lényként – amilyennek magadat látod – hiszen ez a lény, minden
más tegnapival egyetemben, már el is tűnt.
Jó darabig nem szólalt meg
egyikük sem. Ugyan mi mondhattak volna olyasvalakinek, aki azt állítja, hogy
nem is létezik, vagy léteznek? Buddha ekkor ezt gondolta: Korábban nem hittem
volna, hogy ébredése ennyire megzavarhatja a többi embert.
Buddha: Akadnak, akik nyugtalanul
alszanak, néha felriadnak, és homályosan megpillantják az igazságot. Ők a
szerencsések. Az emberi lények zömének azonban halvány fogalma sincs a
valóságról.
Buddha ekkor segítséget kért 5
szerzetestársától, hogy alapítsák meg a természettől adódó darmát és kérte azt
is, hogy az ébredésnek nem szabad gyötrelmesnek lennie.
Asszadzsi: De te, hiszen
gyötrődtél!
Buddha: Igen, és minél többet
kínlódtam, annál nehezebbé vált számomra az ébredés. Testemből és tudatomból
ellenséget formáltam. A halált csak akkor győzhetjük le, ha megfosztjuk
valóságától.
Ekkor elkezdett esni az eső, de
az 5 szerzetes és Buddha egy esőcseppet sem éreztek kicsiny táboruk körül és
abban a körben ahol ültek száraz maradt minden. A természet így adta tudtukra,
hogy Buddha több mint egyetlen megvilágosodott ember. Attól az éjszakától fogva
követték ŐT.
6 esztendeje először érintette
Buddha lába a kapilavasztui út porát. Az 5 szerzetessel együtt kelt útra –
társai lassan megszabadultak ugyan aggodalmaiktól, ám féltő tiszteletüktől nem.
Mindent együtt csináltak Buddhával, de Buddha többé már nem meditált, és nem
imádkozott velük. Minden egyes testvérének külön személyre szabottan adott
tanácsot és ezzel nagy elismerést vívott ki náluk.
A jó és a gonosz úgy ellentétei egymásnak, ahogyan a nyár a télnek,
ahogyan a fény a sötétnek. Mind a természet örök rendszerének részei.
Nem győzetem le soha a rosszat,
és nem lett soha enyém a jó – mindkettőtől elszakítottam magam.
Vappának mondta Buddha: Te is
érezted már a puszta lét békéjét! Ébredj rá te is, és ugyanolyan szabad
lehetsz, mint én.
A legtöbb ember azzal tölti egész
életét, hogy megkísérli elkerülni a fájdalmat, miközben a gyönyöröket
hajszolja. A fájdalommal pedig bármennyire is kínt okoz, szembe kell néznie
vele, el kell tűrni és nem szabad menekülni.
Amint lassan közeledtek
Kapilavasztu kapuihoz, Buddha óvintézkedéseket tett. Jelenlétét előreküldte.
Az úton egy vérben és verejtékben úszó paripa száguldott feléjük
riadtan. Az 5 szerzetes öt felé spriccelt szét, fejvesztve menekültek a ló
útjából. Hatalmas fekete mén volt. Egyik szerzetes sem merte Buddhát
félrerántani, Ő maga csak állt egyhelyben. A ló közel érve Buddhához
felágaskodott két hátsó lábára és két első patáit a földre csapta, de Buddhában
nem tett kárt. Aztán a ló megnyugodott.
Egy mérföldet sem kellett
megtenniük és éppen egy csata látványa tárult szemük elé.
Buddha: Én vagyok a harc oka.
Az 5 szerzetes tiltakozott,
Buddha azonban nem szólt többet. Ha nem érzik a békét bennünk, békés szavakkal
lehetetlen őket becsapni. A szerzetesek jól tudták, hogy Buddha sosem mond
semmit véletlenül. Minden megnyilvánulásának egy a célja: hogy megtanítsa őket
az igazságra. Buddha ekkor meggondolta magát és egy órán belül megpillanthatták
a főváros kapuit, ahova könnyedén bebocsátást nyert.
Jasodhara annyira zavarodott
volt, hogy meg se hallotta férje közeledtét, csak akkor eszmélt fel, amikor
Buddha, már előtte állt.
Az asszony hamar felfigyelt a
csöndre és megrémült. Buddha egyenest a szemébe nézett. Buddha kibontakozott
öleléséből. Jasodhara szeretett volna belé csimpaszkodni férjébe, de Buddha
egyetlen ujjmozdulattal leintette.
Buddha: Jogodban állt megölelni,
de ezt soha többé senki nem teheti meg velem, még te sem.
Jasodhara éveken át próbálta
elkerülni, hogy Sziddhártára, mint szerzetesre gondoljon.
Jasodhara előtt a világ eltűnt a
szeme elől, nem sötétség, hanem ismeretlen eredetű, fehéren ragyogó
fény lépett helyébe. Megbizonyosodott arról, hogy a fény abból a férfiból
árad, aki valaha az ő férje volt.
Buddha: Eljött az időd Jasodhara.
Add föl magad, és légy szabad.
Buddha nem töltötte az éjt
Kapilavasztuban, hanem az 5 szerzetessel együtt a csatatérre sietett. Mire
odaértek szürkület volt, de nem mentek közel az eseményekhez, hanem egy közeli
dombtetőre telepedtek.
Kondana: Csak nem akarsz lemenni?
Buddha: Nincs más választásunk. A
háború csak egy módszer a sok közül, amelyet az emberek kiötöltek avégett, hogy
kedvükre szenvedhessenek.
A szellő édes madárdalt sodort a
domb felé, mely sebesültek jajszavával keveredett.
Buddha: A remény sose vetett
véget még egyetlen háborúnak sem.
Buddha aznap este nem is szólt
semmi többet. Maga mögé tekerte köpenyét és lefeküdt a földre aludni. Az 5
szerzetes már hozzászokott, hogy teljesen mindegy neki, hol, kinek a közelében
hajtja álomra a fejét. Teste pihent, de elméje végig éber maradt. Áldást
küldött Jasodhara felé és hatesztendős kisfiát, Ráhulát is megáldotta. Buddha
ismételten biztosította őket: nem azért jött haza, hogy trónra üljön – mégis
sokan reménykedtek benne. Amikor a Nap felkelt, akkor már Buddha régen fent
volt és az 5 szerzetestársát és a csatateret szemlélte.
Buddha: Kedves barátaim! Nem
azért jöttünk, hogy halhatatlanságot ígérjünk a mennyekben vagy, hogy Isten
segítségével hitegessük az embereket. Véget kell vetnünk a szenvedésnek, de nem
Istenről való fecsegéssel.
A szerzetesek ekkora már
hozzászoktak ahhoz, hogy bármilyen megdöbbentő dolgokat is mondjon Buddha, meg
kell fogadniuk a szavait.
Kondana: Egész éjjel arról
álmodtam, hogy vérszomjas katonák vesznek körül. Szerintem Te éppen beviszel
bennünket az égő házba, nem pedig kiszabadítasz onnét.
Buddha: A félelem hatalmas úr, de
csak tetteti, hogy igazat mond. Megmutatom, mi az igazság. Hadd menjek előre,
ti pedig kövessetek.
A csata legközelebbi eseményei
alig negyed mérföldre zajlottak, úgyhogy néhány percen belül oda is
értek. Először két harcost pillantottak meg és az 5 szerzetes igencsak megdöbbent
és viszolygott az előttük látható eseményeken.
Buddha: Még harcos koromban azt
tanultam, hogy a győzelmet lehetetlen kivívni hatásos, az ellenségnél erősebb
fegyverek nélkül. Nekünk ugyan nincs semmilyen fegyverünk, mégis győzünk majd.
Buddha a két küzdő fél közé
toppant és az idegen harcos rögtön megfenyegette Buddhát, hogy megöli, ha nem
tágít, de Buddha nyugodt maradt és nyugalma olyan elképesztő volt, hogy a
katonák leeresztették fegyverüket és elfeledkeztek arról is, hogy miért
harcolnak.
Asszadzsi: Ha hozzányúltok, egy
szentet bántotok. Az pedig bűn!
Buddha Asszadzsi felé fordult, és
rosszalló pillantást vetett rá.
Buddha: Erről szó sincs. Ha
annyira nem érdekel a sors, hogy megkockáztatjátok a találkozást a pokolban
halott ellenségeitekkel, hát nem én leszek, aki megakadályoz ebben. Rajta,
döfjetek csak keresztül a kardotokkal. Előre megbocsátok mindenért.
Ahogy az utolsó szót kiejtette, a
katonák lehajtották fejüket. Buddha kinyújtotta a kezét, és gyöngéden
megérintette a tőröket és a kardokat, amelyek azonnal a földre hullottak.
Buddha: A szégyen elvette a
kedveteket a gyilkolástól, ugye? Térjetek haza és keressetek magatoknak szebb
mesterséget.
Katona: Nem tehetem. Ha
megfutamodom a csatától, a király elkobozza a házamat, és a családom éhen hal.
Buddha: Ígérem, hogy ez nem
történik meg. A királyod az egész seregét fel fogja ma oszlatni.
Buddha és az 5 szerzetes azonban
már tovább is ballagott.
Buddha: Megmutattam nektek a béke
győzelmének első módját. Némelyik emberre hathatunk pusztán azzal is, ha a
lelkére beszélünk, ha a lelkiismeretére hatunk. Lelkiismeretünk, bűntudatunk és
szégyenünk segítségével képesek felismerni hibáinkat – ha rájuk világítunk.
Buddha ekkor a harc sűrűjét
mutatta meg a szerzetestársainak, de megállt egy időre, mielőtt a harc mélyébe
lépett volna.
Buddha az 5 szerzetestársához
fordulva: Lehetetlen olyasvalakihez prédikálni, aki közben az életéért küzd, és
ez nemcsak a háborúban van így, hanem a mindennapi életben is.
Buddha szinte ösvényt vágott
magának a csatamezőn, amerre csak ment. Az 5 szerzetes igyekezett a nyomában
maradni.
Asszadzsi: Mi történik itt?
Buddha: Na, mit gondolsz, mi?
Csoda!
Buddha meg közben szépen áthaladt
az egész seregen.
Buddha: Most mutatok egy másik
módszert is, amellyel győzhetünk. Néha olyannak kell mutatkoznunk, amilyenek
valójában vagyunk. A létért való küzdelembe feledkező emberek, az illúzió
rabjává válnak. Egy valamit azonban
nem szabad elfelednünk: fényből valók vagyunk, és ha itt az ideje, be is
bizonyíthatjuk.
Buddhát ekkor ragyogó fehér
fényaura vette körül, a katonák is azt hitték, hogy valami fénylény vonul át
soraik között: ezért hullottak térdre meglátván.
Asszadzsi mély tisztelettel:
Mester kérlek, bocsáss meg! Most már látom: emberek ezreit vagy képes megváltani.
Buddha: Szó sincs megváltásról.
Csak egyetlen valóságra vetett pillantásról. Sajnos nem elég egyetlen ilyen
pillantás ahhoz, hogy felébredjenek.
Buddha ezután nem szólalt meg és
továbbsétált szerzetestársaival és fél órába telt, míg átvágtak az egész
csatatéren és hamarosan megpillantották a tábornokok sátrait.
Buddha a legmagasabb sátorcölöpre
mutatott, amelyen ragyogó vörös-sárga zászló lobogott.
Buddha: Ott az apám!
Az idősebb tábornokok
megremegtek, amikor látták, hogy a herceg visszatért halottaiból.
Buddha egyenest a királyi sátor
felé tartott. Buddha félrehajtotta a sátor bejáratát fedő ponyvát és látta,
hogy az apja éppen alszik. Megkérte Asszadzsit, hogy ő is lépjen be, mert
szeretné, ha tanúja lenne az eseményeknek. Buddha apja vállára tette a kezét és
ezután szép lassan elkezdett ébredezni Szuddhódana.
Apja először 3 szót tudott mondani:
Kicsoda? Te? Nem!
Kölcsönösen apa és fia sírva
fakadtak és szorosan átölelték egymást a csönd elárasztotta a sátrat egy kis
ideig.
Szuddhódana: Honnét jöttél,
Sziddhárta? - Dévadatta! – hangzott a felkiáltás az apában.
Sziddhárta unokatestvérét a
bizalmas tanácsadó rangjára emelte: éppen ő keverte ebbe a háborúba is. Az öreg
király igencsak mérges lett és ettől visszatért az energiája is.
Szuddhódana kirohant a sátorból
és egyenesen Dévadatta felé sietett, miközben Buddha és Asszadzsi is követte a
királyt – pár szót váltottak.
Asszadzsi: Az apádnak is fel kell
adnia egyszer a harcot!
Buddha: Nem, kedves barátom, ez
nem így van. Sose feledd, hogy mindez csak álom. Álom közben értelmetlen dolog
feladnunk bármit is, hiszen a győzelem és a vereség egy és ugyanaz. Mindkettő
nagy semmi!
Buddha gyorsabban lépdelt és
szólt a többi szerzetestársának, hogy kövessék őket.
Az öt szerzetes egyszerre:
Jelentőségteljes nap ez számunkra, mesterem. Sosem felejtjük el.
Buddha: Ez se más, mint a többi.
– legyintett. Majd meglátod.
Szuddhódana közben kiabálva:
Gyere csak ide, te gyáva! Nézz a szemembe. Csak egy öregember vagyok, de innét
nem mégy el élve!
Egy magányos lovas tűnt fel a
közelben, Dévadatta személyében.
Dévadatta Szuddhódanának: A fél
sereged már átállt hozzám. Add meg magad, vagy nézd végig, ahogy alkonyatig
odavész minden embered.
Asszadzsi Buddhához: Ez kicsoda?
Buddha: Sok választ adhatnék
erre. Az unokatestvérem. Egy elkárhozott lélek. De az igazság az, hogy ő az én
egyik lehetséges énem.
Buddha átkiáltott neki:
Dévadatta!
Dévadatta: Na, mi van eljöttél,
hogy lásd, hogyan lesz oda, az utolsó reményed is? Mondd meg az apádnak, hogy
tegye le a fegyvert, különben erőszakkal veszem el a trónját.
Buddha közelebb sétált
Dévadattához: A magad érdekében jobb, ha itt megállsz, unokatestvérem. Hibát
követsz el.
Dévadatta: A te családod követett
el hibát, egész életemben úgy bántatok velem, mint egy fogollyal.
Buddha: A bosszúval nem mégy
semmire. Add meg magad, és ígérem, megszabadítalak a fájdalomtól.
Dévadatta: Még hogy neked adjam
meg magam? Te hitvány, álszent, csaló! – üvöltve.
Dévadatta megforgatta a kardját
és készen állt a támadásra, miközben Szuddhódana rosszul lett a nyergében és
már felkészült a halálra, és furcsa módon elkezdett imádkozni. Bocsánatot kért
Majától és köszönetet mondott az Isteneknek, hogy viszontláthatta utoljára a
fiát.
Közben egy magányos harcos az
utolsó pillanatban odaugrott elmetszette Dávadatta nyergét, így a földre
került, a harcos Csanna volt és lekapta a sisakját. Csanna és Dévadatta
összecsapott és Csanna egész életében, csak erre a pillanatra várt, amikor
Dévadatta fölé tudjon kerülni.
Az öt szerzetes egész idő alatt Buddhára
meredt, várta, mikor avatkozik már közbe.
Buddha egy kerek kavicsot vett
fel a földről és odahajította Dévadatta lába mögé, és amikor lépett egyet
hátra, akkor elesett és térdre rogyott. Csanna ekkor nekiszegezte a kardját.
Szuddhódana ekkor felharsant
kiáltása hangzott fel: Ne tedd! Fogd vissza magad!
Szuddhódana előrelépett:
Megtiltom, hogy megöld – parancsolta. Dévadatta mégiscsak egy herceg.
Csanna eleresztette Dévadattát és
meghajolt, engedelmessége jeléül.
De ekkor Dévadatta hátba döfte Csannát
és súlyosan életveszélyesen megsebesítette. Szuddhódana emberei gyorsan
lefogták Dévadattát és elhurcolták.
Nemsokára a csatamezőn csupán
Buddha és öt magánkívül lévő szerzetese maradt.
Kondana: De hát nem ő volt-e a
barátod? Miattad kellett meghalnia!
Buddha: Minden egyéni élet a
karma, se vége, se hossza hálójának szálaiból szövődik. Míg el nem fogadjuk,
hogy minden egyes egyedi élet összefonódik minden egyes más élettel, és hogy a
természet maga sem egyéb, mint a lét hatalmas hálószövedéke, soha nem leszünk
képesek megtudni, kicsodák is vagyunk valójában. A karmát az ellene való
küzdelemmel nem, csupán annak felismerésével győzhetjük le, hogy a megadás
számunkra az egyetlen remény. Nem a halál a lényeg. Amíg a karma hálójában
létezünk, a halál és születés összetartozik. A kettő elválaszthatatlan.
Leld meg lényednek azt a részét, amely „nemszületett”, és akkor
megszabadulsz születéstől, haláltól egyaránt!
Buddha beszéde közben egyre
közelebb sétált a királyi sátorhoz, ahol bent Csanna feküdt és már alig
lélegzett. Dévadattát pedig már egy nagydarab csuklyás ember korbácsolta.
Buddha belépett a sátorba és
letérdelt Csanna ágya mellé.
Buddha: Mit tehetek érted, kedves
Csanna?
Szavai hatására Csanna kinyitotta
a szemét és a haldoklóba új élet költözött, nem Buddhára vetette tekintetét,
hanem az apjára.
Buddha: Rám nézz, ne őrá.
Csanna: Képtelen lennék. Bűnt
követtem el ellened.
Buddha: Miért emlegetsz bűnt?
Talán azt hiszed, meghalsz?
Hangja olyan nyugodt volt, hogy
Csanna önkéntelenül ránézett.
Buddha: Azért jöttem, hogy
bemutassam neked azt, aki soha meg nem született, így soha nem is halhat meg.
Buddha ekkor rátette a kezét
Csanna szemeire és behunytatta vele és különleges extatikus események
következtek ezek után. Csanna teste elkezdett vonaglani.
Buddha halkan súgva Asszadzsinak:
Az álom egyetlen előnye, hogy nem ölhetnek meg, csak ha beleegyezel. Bízzuk rá
a döntést. Nem más álma ez, hanem az övé. Majd megteszi, amit tennie kell.
Buddha és Szuddhódana egy idő
múlva kiléptek a sátorból és az öreg király ekkor csodának lett szemtanúja.
Minden jelen lévő térdre hullott Buddha előtt, vagy a földre borult előtte.
Szuddhódana: Miért teszik ezt?
Egyik tábornok: Fiad ma békét
teremtett!
Az, aki megöl egy gyilkost,
átveszi a karmáját, így a szenvedés kereke sosem áll meg.
Buddha: Megmutatom, hogyan
teremthetsz országodból békebirodalmat.
Buddha közelebb hajolt
Asszadzsihoz: Azért nyitom meg az újkort, hogy örökké folytathasd. Emlékezz
mindenre!
Dévadatta életben maradt, de 3
teljes napig nem is volt képes feleszmélni a történtek után és minden
emlékezete törlődött az agyában.
Az udvarban viszont ünnepség
zajlott és Buddha és az 5 szerzetes együtt ültek egymás társaságában és főtt
rizst és lencsét falatozott.
Dévadatta szótlanul állt, nézte a
lakomát, majd megfordult, és elment.
Asszadzsi, aki Buddha jobbján
ült: Láttad?
Buddha: Láttam.
Asszadzsi: Halálos ellenséged
volt, és most úgy hagyod, hogy eltűnjön?
Buddha: Dévadatta az egyetlen
ember az egész világon, aki soha nem tűnhet el előlem. Ez valójában áldás, ő
azonban átoknak tekinti. Olyan kötelék köti hozzám, amelyet soha meg nem
oldhat.
Ahhoz, akit szívből gyűlölünk,
egy nap feltétlenül tanítványként kell visszatérnünk.
Buddha végkövetkeztetése:
Amikor a szenvedély tüze végül is kialszik, akkor majd leásol a
hamuba és rálelsz a drágakőre. Kezedbe veszed, nem hiszel a szemednek. A
drágakő mindig is benned rejtőzött. A tied, mindörökké a tied. Ő BUDDHA.
Szegmens (szegmentációs)
kitétel vagy más néven törvényszerűség:
Azon vallási és vallás filozófiai
törvényszerűségeket és összefüggéseket hívjuk szegmens kitételnek, amelyek arra
szolgálnak, hogy bebizonyítsák a világtörténelem menetében és folyamán, hogy
kiből válhat és válik ténylegesen és hitelesen Isten, aki egy korábbi Isten lelki
leszármazottja és hiteles megjelenése a Földön. A szegmens kitétel nem csupán
egy momentum alapján épül fel, hanem többszörös kitételláncolat alapján
határozható meg és a kitételláncolat természetesen szorosan egymásra épülve
határozódik meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése