I. Rész - 2.) Fejezet - A Hindu vallás és filozófia - A Hindu vallás és filozófia alapjai - 2

Az Úr Buddha vallása és filozófiája

Buddhát Visnu tíz fő inkarnációja egyikének tartják. Ezért őt nem csak a buddhisták, hanem a hinduk is mélyen tisztelik. A buddhizmust Délkelet-Ázsiában számos országban gyakorolják, de eredetileg Indiában alakult ki.

Egy-két évezreddel ezelőtt a buddhizmus még az egyik legelterjedtebb vallás volt Indiában, hamarosan azonban gyors hanyatlásnak indult. Az 1951-es népszámlálás adatai szerint csupán 181 ezer buddhista volt Indiában. Ez a szám a mai napig körülbelül 5 millióra emelkedett.

Buddha életével négy fontos hely áll kapcsolatban: a szülőhelye, Lumbini a mai Nepál területén; Bodh Gaya az indiai Bihár nevű államban, ahol elérte a megvilágosodást; Sarnath városa Varanaszi közelében, ahol az első főbb prédikációját tartotta; és végül Kusinagar Uttar Pradesh államban, ahol eltávozott e világból. Amikor Buddha meghalt, a testét elégették, s hamvait a tanítványainak adták. A hamvak egy részét az India-szerte felépített buddhista szentélyek, sztupák alá temették el.

Radzsgirben Buddha meggyőzte Bimbisar királyt, hogy fogadja el életében a buddhizmus alapelveit. E városban tartották az első buddhista tanácsot. Buddha Vajsaliban mondta el utolsó tanítását, amelyben tudatta tanítványaival, hogy a nirvána felé közeledik. A ránk maradt emlékek közül pedig Nalandában található egy ősi buddhista egyetem romja. Ez a három város Bihár államban, Patna közelében található. Természetesen, sok más olyan híres zarándokhely van Indiában, amely szintén a buddhizmus hagyományaihoz kötődik, s ahol különböző emlékműveket, templomokat vagy barlangtemplomokat találunk. A legfontosabbak ezek közül a Maharásztra állambeli Adzsanta és Ellóra, a Madhya Pradesh-beli Sancsi, valamint Amaravati, India Andra Pradesh államában.

Buddha "négy nemes igazságot" prédikált:

1. Az élet szenvedés, mert az anyagi világban semmi sem örökkévaló, minden ideiglenes.

2. Ezt a szenvedést az érzéki élvezet utáni vágy, illetve szomj, valamint a tudatlanság okozza.

3. Van egy állapot ezen a szenvedésen túl, amelyet nirvánának neveznek.

4. A nirvánát a "nyolc nemes ösvényen" haladva lehet elérni, amelyek: a helyes megértés; a jó gondolatok; a megfelelő beszéd; a megfelelő cselekvés; a helyes életmód; az erőfeszítés a helyes úton való haladásra; a könyörületesség és a meditáció. Ez a nyolc ösvény az erkölcsös életvitel, a szellemi fegyelem és a bölcses-ség tényezőjén keresztül valósulhat meg.

Bár Buddha elutasította a védikus szentírások tanításait és a félistenek imádatát, elfogadta a karma törvényének működését. A hindu felfogás szerint mindezt azért tette, hogy jó útra térítse azokat az embereket, akik a Védák bizonyos utasításaira hivatkozva állatokat mészároltak le abból a célból, hogy megehessék azok húsát. Mindezt vallásos áldozat címén cselekedték. Buddha azzal, hogy kétségbe vonta a Védák hitelességét, egyben megkérdőjelezte ezen emberek eldeformálódott vallásos gyakorlatának létjogosultságát is. Bár Buddha filozófiája tagadja Isten és az örök lélek létezését, az erőszaknélküliség elvének hirdetésével jámborabb, vallásosabb életre ösztönözte a társadalmat. Így, bár a Védák követői elfogadják Buddhát az Úr Visnu inkarnációjának, filozófiai tanításait határozottan elutasítják.

A buddhizmus Asóka király uralkodása idején (Kr. e. 272-232) szinte egész Indiában elterjedt. A király, aki maga is buddhista volt, embereket küldött Dél-Ázsiába, hogy a buddhizmus tantételeit prédikálva honosítsák meg e vallást ezen a területen. A Krisztus utáni VII. századtól a XII. századig azonban a buddhizmus gyors hanyatlásnak indult Indiában. Ebben az időben Sankarácsárja, Rámánudzsácsárja és Madhvácsárja intenzív prédikálásával fokozatosan helyreállt a védikus irodalom tekintélye, és előtérbe kerültek e szentírások végkövetkeztetései. A buddhizmus Indiában végbemenő végső hanyatlását a muzulmánok teljesítették be, akik sokezer szerzetest megöltek, s elpusztították a kolostorokat és a templomokat.

Daksa és Siva története

Daksa, az Úr Brahmá fia, illetve Szatí apja egyszer egy nagy áldozatot (jagját) végzett. Amikor Daksa belépett a nagy bölcsek, filozófusok és félistenek gyülekezetébe, akik az áldozatra gyűltek össze, tisztelete jeléül a gyülekezet minden résztvevője felállt, Brahmát és Sivát kivéve. Daksa nagyon megsértődött, amikor látta, hogy az Úr Siva ülve marad, s nem mutat iránta tiszteletet. Sivát alárendeltjének tekintette, mivel lánya, Szatí férje volt. Dühében megátkozta Sivát. Az átok pedig így szólt: "A félistenek alkalmasak arra, hogy megkapják részüket az áldozat felajánlásaiból, de az Úr Siva nem. Ő nem kaphatja meg részét az áldozatokból." Daksa ekkor hazament, s az Úr Siva követői megátkozták mindazokat, akik Daksát támogatták az átkában. Az Úr Siva ezután valamennyi követőjével együtt elhagyta a gyülekezetet.

A következő áldozatra Daksa már meg sem hívta Sivát. Szatí, az Úr Siva felesége nem tudta szó nélkül elviselni, hogy kirekesztik őket az áldozatokból, s elment apja házába, ahol éppen a védikus ceremóniához készülődtek elő. Amikor apja büszkeségétől hajtva nem is szólt hozzá, Szatí sértettségében lángra lobbantotta saját testét a jóga, a meditáció által élesztett tűzzel. Felesége halálának hírére Siva megteremtette Vírabhadrát, a félelmetes fekete démont, hogy az megölje Daksát. Vírabhadra hatalmas termetével az égig ért, és ezernyi kezében megszámlálhatatlanul sok halálos fegyvert tartott. Daksa áldozati arénájára támadva Vírabhadra és az Úr Siva követői tönkretették a készülő áldozatot, s levágták Daksa fejét. Vírabhadra feladatát teljesítve bedobta a levágott fejet az áldozati tűzbe. Később Brahmá kérésére Siva életre keltette Daksát, s egy kecske fejét helyezte az eredeti emberi fej helyére.

Dharma

A dharma szónak nincsen olyan magyar nyelvű megfelelője, amely teljes mértékben visszaadná eredeti jelentését. A dharma az, "ami fenntartja az ember létezését". Alapjában véve egy bizonyos fajta elfoglaltságra, cselekvésre utal. Úgy tartják, hogy a dharma elvei alapján az embernek erkölcsösen, törvénytisztelő módon kell viselkednie, s így kell végeznie kötelességét is. Irányítása alatt kell tartania a magában lévő rossz késztetéseket, a kéjt (káma), a mohóságot (lobha) és a dühöt (krodha).

Dzsainizmus

A dzsain kifejezés a dzsinából, vagyis a "hódító" szóból származik. A dzsainisták a hódító Adinát követői, aki a dzsainizmus első tanítója volt. Huszonnégy nagy tanítóból álló vallási vonaluk tagjait tirthankaráknak, vagyis "az Út Megtalálóinak" nevezik. Mahávíra (a nagy hős) volt a huszonnegyedik tanító. Ő körülbelűl Kr. e. 526-ban halt meg. A dzsainista templomok mindegyike egy-egy tirthankarának van szentelve. India dzsain híveinek száma körülbelül 4 millió.

A dzsainisták az erőszaknélküliség (ahimszá) komoly követői. Az ortodox dzsainisták szigorú vegetáriánusok, és hagymát vagy fokhagymát sem esznek. Nem művelnek földet sem, hogy elkerüljék a földben lakó rovarok és kis állatok elpusztítását.

A dzsainisták nem fogadják el a Védákat, de hisznek a reinkarnációban. Úgy tartják, hogy az univerzum végtelen, s az ember végül elérheti a felszabadulást (móksa) azzal, hogy követi a tirthankarák útját. Bár a tirthankarák a dzsainista imádat legfőbb tárgyai, vallásos gyakorlatukban Laksmí és Ganésa tisztelete is helyet kap.

A hívek nagyon jámbor emberek. Kerülik a hazugságot, a haszontalan tevékenységeket, a felesleges beszédet vagy gondolatokat, s csak tiszta ételt esznek. Mahávíra azt tanította, hogy az ember tudatállapotát rendkívüli mértékben befolyásolja az, hogy milyen táplálékot eszik.

Dzsíva

Dzsíva a lélek egyik neve. A lelket elpusztíthatatlannak, megmérhetetlennek, születetlennek és örökkévalónak tekintik. A Svetásvatara Upanisádban az áll, hogy a lélek akkora, mint a hajszál végének tízezred része. Olyan parányi, hogy közönséges gondolkodással fel sem fogható. A léleknek a testben való jelenlétét a tudat bizonyítja. Ez a tudat az egész testben szétterjed, s enélkül az anyagi test csupán halott anyag. A Mundaka Upanisád szerint az atomnyi méretű lélek minden élőlény szívében jelen van, s a dzsívák cselekedeteik és vágyaik szerint kapnak egy bizonyos fajta testet.

Dzsjótisa (asztrológia)

A dzsjótisa magába foglalja az asztrológiát és az asztronómiát is. A védikus asztrológia nagyon fontos tudomány. Indiában az emberek többsége komoly asztrológiai számításokat végez, mielőtt bármiféle nagyobb jelentőségű tevékenységbe kezdene. Általában egy házasságot sem kötnek meg addig, amíg el nem készítették a leendő pár horoszkópját, s meg nem bizonyosodtak arról, hogy valóban egymáshoz illik-e a fiú és a lány. A hagyomány szerint Bhrighu Muni volt az, aki minden született és születendő ember horoszkópját leírta. A Brighu Szamhitának nevezett írás rendkívül bonyolult összefüggéseken keresztül fedi fel az egyes személyek múltját, jelenét és jövőjét. Ma már csak néhány asztrológus él, aki el tudja olvasni, s megfelelően tudja értelmezni Brighu e művét.

Ékádasí

Az ékádasí egy böjtnap, amelyen az emberek tartózkodnak a gabona és a hüvelyesek fogyasztásától. Vannak, akik ezen a napon semmilyen táplálékot sem fogadnak el, s szomjukat sem csillapítják, így tartanak teljes, másfélnapos böjtöt. Egy hónapban két ékádasí van, az egyik az újhold utáni tizenegyedik, a másik pedig a telihold utáni tizenegyedik napon. Az ékádasí szó azt jelenti, "a tizenegyedik nap". A böjtöt másnap reggel (dvádasin) törik meg gabonával készült ételt fogyasztva. A koplalás célja az, hogy az ember több időt tudjon fordítani a lelki élet gyakorlására azáltal, hogy Istenről szóló elbeszéléseket hallgat és mesél másoknak.

Filozófiai iskolák

A hinduizmuson belül négy fontosabb vallási-filozófiai iskolát különböztethetünk meg. Az első a vaisnava irányzat, amelyben a követők Visnut és Krisnát imádják, a második pedig a saivita iskola, amelyben Siva imádatát gyakorolják. Durgá vagy Kálí istennő követőit sáktáknak nevezik, ők képezik a harmadik fő csoportot, a negyedik irányzat pedig a szmárták vonala, akik öt fő istenséget, az Úr Visnut, Sivát, Saktit, Ganésát és Szúrját, a napistent imádják.

A saivita iskolában nagy szerepe van még Ganésa és Kárttikéja (Szkanda) imádatának is. Ők ketten Siva fiai. A sákták Párvatín kívül imádhatják még Durgát és Kálít is, akiknek tisztelete e kultuszban a legelterjedtebb. Mindkét istennőnek számtalan temploma van Indiában, ahol a hívek nap mint nap különféle áldozatokat ajánlanak e két istenalaknak, akik az anyagi energiát személyesítik meg.

A különböző vallási irányzatok tagjai bizonyos jeleket viselnek a homlokukon, a mellkasukon és a karjaikon, ezzel jelezve hovatartozásukat. Ezek a jelek nem csupán vallási-filozófiai beállítottságukat jelzik, hanem nézeteik szerint kedvező lelki hatást is eredményeznek viselőjük életében. E jelek felfestése közben megfelelő mantrákat énekelnek, ezzel biztosítva a jelek kedvező hatását.

A vallási irányzatok közötti különbséget legkönnyebben a homlokon viselt jelek alapján észlelhetjük. A függőleges vonalak Visnu vagy Krisna híveire utalnak, a vízszintes vonalak pedig Siva követőire.

Siva imádói általában kettő vagy több vízszintes vonalat festenek a homlokukra, a vonalak fölött vagy alatt egy ponttal, esetleg anélkül. A jelek között szerepelhet még félhold vagy háromágú szigony is, melyek Siva jelvényei, illetve a Siva harmadik szemét jelképező ovális rajzolat.

A vaisnavák csoportjai vagy Krisnát és társát, Rádhát imádják, vagy pedig Visnunak és hitvesének, Laksmínak az imádói. Dél-India vaisnava közösségei - bár nagy tisztelettel viseltetnek mind Krisna, mind pedig Visnu alakja iránt - jobban vonzódnak Rámacsandra és hitvese, Szítá imatához. A különböző vallási irányzatok követőinek homlokán megfigyelhető, már említett jeleket általában valamelyik szent folyó vagy tó agyagjából, esetleg az áldozati tűz hamujából, tehéntrágyából, szantálfából, kurkumából, illetve mészkőből készítik. E jelek színe lehet sárga, piros, fekete vagy hamufehér.

Guru Parampará

A guru "súlyosat" jelent. E szó a lelki tanítómesterre utal, akinek tanításai, tudása és lelki megvalósítása nagyon "súlyosak", lényegesek. A lelki tanítómester tanítványainak lelki vezetője, aki a lelki életben való fejlődésre őszintén törekő tanítványait hiteles avatásban részesíti. Ezzel szélesre tárja előttük az önmegvalósítás kapuját. A valódi, hiteles gurut a Legfelsőbb Úr képviselőjének tartják, akinek a legfőbb vágya az embereket az Istenről szóló tudásra és az Ő szolgálatára tanítani. Saját magát az Úr legjelentéktelenebb szolgájának tekinti, s nagyon együttérző a szenvedő emberiséggel.

Hitelességét, tanításainak eredetiségét az adja, hogy hiteles forrásból, egy tanítványi láncolaton keresztül szerezte meg azt a tudást, amely eredetileg magától Istentől származik. E közvetítő láncolat révén az Abszolút Igazságról szóló teljes tudásnak a birtokában van. A lelki tanítómester komoly, őszinte és a lelki elvekhez hűséges tanítványai mesterük eltávozása, "halála" után szintén guruvá válva tanítványokat fogadhatnak el. Így a tanítómesterek e sorában mindenkinek nagyon szoros kapcsolata van nemcsak a saját gurujával vagy tanítójával, hanem lelki tanítómesterének lelki tanítómesterével is, és így tovább, végig a mesterek töretlen láncolatán. Ezt a tanítványi láncolatot nevezik szampradájának vagy paramparának.

A valódi guru saját példájával tanít. Életében mentes a négy bűnös tevékenységtől: 1) a kábító-mámorítószerek használatától, 2) a szerencsejátéktól, 3) a törvénytelen, házasságon kívüli nemi élettől és 4) a húsevéstől. Teljesen uralkodnia kell elméjén, érzékein és beszédén is.

A tanítvány feladata az, hogy teljesen meghódoljon a gurujának, és alázatosan szolgálja őt. A guru utasítását élete küldetéseként kell elfogadnia. Tulajdonságai között a hit, a szolgálat és az alázatos érdeklődés nagyon fontos helyen állnak. A tanítványnak nemcsak vakon kell szolgálnia lelki tanítómesterét, hanem kérdeznie is kell az élet problémáinak végső megoldásáról, a lelki fejlődésről és az Abszolút Igazságról. Mielőtt valaki gurut választ, meg kell győződnie arról, hogy leendő mestere ténylegesen gyakorolja-e azt, amire tanítja őt.

Az élet végső céljának elérését, a lelki élet folyamatát egy hiteles guru mindenkinek megnyilvánítja, tekintet nélkül arra, hogy valaki milyen társadalmi rétegben született, milyen vallási felekezetbe tartozik, illetve milyen nemzetiségű. Az oktatás egyetlen szükséges feltétele az őszinte vágy az Abszolút Igazság megértésére.

Kétféle guru van: az avató lelki tanítómester (diksa guru), aki avatást ad, és az utasítást adó lelki tanítómester (siksa guru). A diksa guru siksa guru is egyben, hiszen ő is tanít, de a lelki élet gyakorlása során a tanítvány számos olyan szent személlyel találkozhat, akik a tanításaikkal segítik lelki fejlődését. Őket is guruként, de siksa guruként tiszteli.

A "hindu" szó

A "hindu" szót először a perzsák használták azokra az emberekre utalva, akik a Szindu folyó (a mai Indus) déli oldalán éltek. A Szindu folyó választja el az egykori Közép-Keletet (Perzsiát) és Afganisztánt Indiától, amelyet akkor még Bharatának neveztek. Mivel a perzsák a nyelvükben nem tudták az "sz" hangot kiejteni, a folyót egyszerűen csak "hindunak" nevezték, s a Szindu másik oldalán élő emberekről csak mint hindukról beszéltek.

A "hindu" név egy idő után már nemcsak az adott népre, hanem e nép vallására is utalt. Manapság a hindu szót Visnu, Krisna, Siva vagy Durgá stb. imádóira utalva használják. Szentírásaikat Védáknak, a tudás könyveinek nevezik (sásztrának is hívják), amelyek a "hindu" és "hinduizmus" szavakat még csak meg sem említik. Ezeket a kifejezéseket egyetlen szentírás vagy lelki tanító (ácsárja) sem használta. A védikus társadalomra utalva a szentírások az árjan vagy a szanátana-dharma szavakat használják. A szanátana-dharma különbözik a dharma szótól. A dharma alatt általában azt értik, hogy az ember családját és országát szolgálva végzi kötelességét. A szanátana azt jelenti, "örökkévaló, vagy az, aminek sem kezdete, sem vége nincs". A szanátana-dharma az élőlény örök elfoglaltságára, kötelességére utal, amely a hindu felfogás szerint Isten szolgálata.

A hindu háromság

A hinduizmus három leginkább ismert istenségét (Visnut, Sivát és Brahmát) a modern tudomány a "hindu háromság" néven említi. Hármójuk közül Visnu az, aki a védikus irodalom szerint az Istenség Személyisége, Siva és Brahmá pedig általa felhatalmazott félistenek. Így Brahmá az univerzum változatosságának és az élőlényeknek a megteremtője, Siva pedig az anyagi világ elpusztítója, aki a megfelelő időben elpusztítja azt. Bár Visnu a kozmikus megnyilvánulás és az élőlények fenntartója, valójában ő a végső oka a teremtésnek és a pusztításnak egyaránt. Az anyagi természetben működő kötőerők, amelyek az élőlényeket erősre csomózott kötelekként lekötik az anyagi világba, szintén e három istenség irányítása alatt állnak. A jóság kötőerejét Visnu, a szenvedély kötőerejét Brahmá, a tudatlanságét pedig Siva irányítja.

Imádat

A hindu emberek többsége egy kis oltárt készítve nap mint nap rendszeresen imádja a vallásának megfelelő Isten vagy félisten képét vagy múrtiját (szobrát). Házuknak vagy lakásuknak gyakran egy egész szobáját templomként használják, amelyben kizárólag templomi illemszabályok szerint szabad viselkedni. Az oltárra családi isteneik képeit teszik ki, és ezeknek a képeknek ajánlják fel imádatukat. Van-nak, akik Visnut, Krisnát vagy Rámacsandrát, mások pedig Sivát, Ganésát, Durgát stb. imádják. A legtöbb ember ezen istenségek mindegyikét nagy tiszteletben tartja. A Legfelsőbb Személy imádói azért tisztelik a félisteneket, mert úgy tekintenek rájuk, mint Isten legkiválóbb szolgáira, a félistenek imádói pedig - akik a tőlük kapható anyagi áldások reményében végzik az imádatot - azért tisztelik a Legfelsőbb Urat, mert tudják, ez a fajta imádat a transzcendens szintjén van, és messze felette áll a gyarló anyagi vágyaknak.

Oltárukon imádhatják valamely istenség múrti formáját is, vagy egy Siva-lingát (lásd később). Az imádatot nagy pontossággal és figyelemmel általában kora reggel, illetve este végzik. Így sok ember már napkelte előtt felkel, hogy elkezdhesse a szertartást, amely az egyik legfontosabb teendője a nap során. Ilyenkor "áratival" kedveskednek a múrtinak. Ez a szertartás általában illatos füstölő, lámpás és néhány virág felajánlásából áll. Természetesen vannak bonyolultabb imádati formák is, amelyek során tiszta ruhát, hűsítő szantálfapépet, illatos olajokat, ékszereket és szépen elkészített ételeket is felajánlanak a múrtinak.

Minden hindu fontosnak tartja, hogy rendszeresen látogassa a templomokat. Van olyan hindu, aki minden nap vagy naponta akár többször is elmegy egy templomba. Mások, különösen azok, akik nagyon távol laknak a templomoktól, csak az ünnepekkor látogatnak oda, s egyébként otthon végzik vallásos szertartásaikat. A templomi és az otthoni imádathoz egyaránt szervesen hozzátartozik a mantra-meditáció, amely főleg Isten szent neveinek éneklését foglalja magába. Ez az egyik legfontosabb imádati forma.

Jantra

A jantrák kép formájában kifejezett mantrák vagy imák. Általában egy bizonyos múrtit vagy istenséget képviselnek. Bár kétdimenziós ábrák, szimbolikájuk a mélységek több dimenzióját is megjeleníti. A jantrákat festik, rajzolják vagy fémlapra karcolják. Azt tartják róluk, hogy magukban hordozzák az általuk képviselt istenség teljes energiáját. Bizonyos bolygók, illetve az ezeket irányító félistenek jantráit imádva az emberek semlegesíteni próbálják az adott égitesthez kapcsolódó kedvezőtlen asztrológiai hatásokat. A jantra általában geometriai formák összetett diagramjai melyek egy középpont, a bindu körül koncentrálódnak. Gyakran több háromszögből állnak, melyeket egy vagy több négyszög vesz körül meghatározott módon. Formájuk a szentírások által meghatározott forma, amely szigorú matematikai pontossággal írja le az adott jantra jellemzőit. Több mint 900 különféle jantra van, amelyek Krisnát, Visnut, Sivát, Durgát vagy Ganésát képviselik. Az egyik legismertebb jantra a Srí Jantra vagy a Srí Csakra, amely Sivát és Saktit képviseli, s gyakran látható Sakti templomaiban. Ebben a jantrában középen van egy pont (bindu), melyet 9 háromszög vesz körül (tirkona). 5 lefelé néz, 4 pedig felfelé. A 9 háromszög metszetei összesen 43 kisebb háromszöget alkotnak. Ezeket a háromszögeket két kör veszi körül, a belső körön 8, a külsőn pedig 16 lótusszirom van. Ezt újabb 3 kör övezi. Kívülről 4 négyzet található, mindegyik oldal közepén egy-egy nyílással.

Jóga

A jóga szó azt jelenti, "összekapcsolódni". Arra az útra utal, amelyet járva az ember összekapcsolódhat Istennel. E folyamat komoly szellemi út, amely nem csupán testgyakorlatokat jelent. A különböző testhelyzetek, gyakorlatok pusztán azt a célt szolgálják, hogy a jógát végző személy fizikailag és szellemileg felkészüljön a meditációra, a Legfelsőbbön való elmélkedésre. A legismertebb jógarendszer az "astánga", vagyis a nyolcfokú jóga, amely nyolc lépcsőben vezet el Isten végső megvalósításához, megértéséhez. Ennek alapelveit Patandzsali Jóga-szútra című munkájában írta le, amelyben megemlíti, hogy a tökéletesség eléréséhez vezető út egyik feltétele a Legfelsőbb Személy előtti meghódolás. E cél nélkül a jóga gyakorlása csupán kellemes időtöltés, amelynek semmi komoly, transzcendentális eredménye nem várható.

Jugák

A védikus írások szerint négy juga vagy világkorszak van, amelyek a teremtés ideje alatt ismétlődve váltogatják egymást. Az első ilyen korszak a Szatya-juga, amely 1 728 000 évig tart. Azután következik a 1 296 000 éves Tréta-juga, a 864 000 éves Dvápara-juga, végül pedig a jelen korszak, a Kali-juga, amely 432 000 évig tart. Azt mondják, hogy az emberi társadalom és természetesen az egyének jellemének degradálódása miatt a vallás négy legfontosabb alapelve (a lemondás, a tisztaság, a kegyesség és az igazmondás) korszakról korszakra eltűnnek a világból. A Szatya-jugában még mind a négy alapelv jelen volt, s később korszakról korszakra egy-egy alapelv eltűnt. Úgy mondják, hogy a mai Kali-jugában már csak az igazmondás maradt meg valamilyen mértékben, ez is azonban fokozatosan eltűnik az emberi társadalomból. Amikor a vallás alapelvei teljesen elpusztulnak, akkor következik be az univerzum pusztulása. A Puránák, amelyek a védikus irodalomhoz tartozó szentírások, leírják, hogy a Szatya-jugát erény, bölcsesség és vallásosság jellemzik, és ebben a korban gyakorlatilag nincs semmi tudatlanság és bűn. Aranykornak is nevezik, amelyben az emberek százezer évig élnek. Ez a korszak rendkívül alkalmas az önmegvalósítás elérésére, mert az emberek hosszú meditációt végezhetnek. A Tréta-jugában már megjelenik a bűn. Az emberek elveszítik a képességüket a lemondásra amiatt, hogy megnövekszik az érzéki élvezet iránti vágyuk. Ezüstkornak is nevezik, amelyben az emberek tízezer évig élnek, s az önmegvalósítást nagy védikus áldozatok végzésével érik el. A Dvápara-jugában a lemondás és a tisztaság erénye tovább csökken, s a bűnös cselekedetek egyre inkább tért hódítanak. Az emberek élettartama ekkor ezer év, s az önmegvalósítást Isten templomi imádatával érik el. A Kali-jugában már eltűnik a lemondás, a tisztaság és a kegyesség, és sok viszály, tudatlanság és bűn van. Valódi erény gyakorlatilag nem létezik, s az emberek csak szenvednek az általuk kitalált hamis értékek világában. E korszakban az emberek maximális élettartama már csak száz év, és a szentírások által javasolt önmegvalósítási folyamat Isten szent nevének éneklése, dicsőségének és kedvteléseinek elbeszélése, valamint hallása.

A jelen Kali-korszakból csupán ötezer év telt el eddig. Azt mondják, a bűn annyira megnövekszik majd, hogy a juga végén maga a Legfelsőbb Úr jelenik meg a Kalki-avatár alakjában, hogy elpusztítsa a démonikus természetű lényeket, és megmentse híveit. Mindezek után egy újabb Szatya-juga következik, s a körforgás kezdődik elölről.

Kalpa

A kalpa szó Brahmá egy nappalára és egy éjszakájára utal. Mindegyik kalpa kétezer mahá-jugából, vagyis négyes korszakból áll, amelyet a már fentebb említett Szatya- (1 280 000 év), Tréta- (1 296 000 év), Dvápara- (864 000 év) és Kali-jugák (432 000 év) alkotnak. Ez összesen 4 320 000 évig tart.

Brahmá 100 évig él, s mindegyik éve 360 napból áll. Élete a mi időszámításunk szerint 311 billió 40 milliárd földi év. A Védák leírásai alapján Brahmá élete fantasztikusnak és végtelennek tűnik, a végtelenhez képest azonban ez is csak egy villanásnyi idő. Brahmá is halandó lény, egy félisten, aki ennek az univerzumnak az irányítója. Életének végén, amikor egy teljes pusztulás révén az egész univerzum elpusztul (mahápralaja), elkezdődik egy újabb teremtés, s jön egy újabb Brahmá, aki a Visnu köldökéből kinövő lótuszvirágból születik meg. Brahmá nappala idején az élőlények különféle testeket kapnak, hogy anyagi tevékenységeket végezhessenek, éjszakája során pedig anyagi testüket "levetve" Visnu testébe áramlanak vissza. Ekkor a durva anyagi megnyilvánulás, a bolygók, a bolygórendszerek stb. nem semmisülnek meg, csak az élet tűnik el a világból. Ez egy részleges pusztulás vagy pralaja.

Karma

A karma az ok és hatás törvénye. A megfelelő hindu szentírások elmondják, hogy bármit tegyen is az ember, az később vissza fog hatni rá, s ha nem ebben az életében, akkor következő születései valamelyikében. Az egyéni lélek időtlen idők óta cselekszik az anyagi világban, s élvezi vagy elszenvedi tetteinek visszahatásait. Tettei okozzák azt, hogy egyik anyagi testből a másikba vándorol. A jámbor és a bűnös tettek egyaránt a lélekvándorlás kerekéhez kötözik az embert, hiszen mindkettőnek megvan a visszahatása, amelyet itt, az anyagi világban kell elfogadnia. Lehet az akár kellemes visszahatás vagy esetleg valami szenvedés, mindkettőnek az az eredménye, hogy az élőlénynek újra meg kell születnie az anyagi világban, hogy élvezze vagy elszenvedje tetteinek gyümölcsét. Mindenki maga teremti meg saját karmáját, sorsát annak a vágyának köszönhetően, hogy meghatározott módokon élvezni akarja ezt a világot. A szentírások szerint az élőlény egyedül saját maga felelős a karmájáért. Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa. Az élet célja az, hogy megszabaduljunk ettől a karmától, s ezzel felszabaduljunk az ismétlődő születés és halál körforgásából (szamszára).

Az ember nem szabadulhat meg a karmától csupán azzal, hogy feladja a munkát és más tevékenységeket. Amíg cselekedetei nem válnak transzcendentálissá azáltal, hogy az Istenség Legfelsőbb Személyiségét szolgálja, még a tétlensége is anyagi eredményeket fog szülni. A Legfelsőbb szolgálatával az ember megtisztul előző életeinek minden visszahatásától, s a vallásos élet elveinek elfogadásával már nem követ el karmikus tetteket. Az Isten-tudatban cselekvő ember transzcendentális tevékenységeket végez. E tetteket olyan tevékenységeknek tekintik, amelyeknek nincs visszahatásuk.

Kumbha-mela

A Kumbha-mela ünnepet 12 évente rendezik meg India négy fontos szent helyén. Ez a négy zarándokhely Prajág (Allahabad), Haridvar, Naszik és Uddzsain. A prajági (allahabadi) Kumbha-mela a világon a legnagyobb vallási ünnep, amelyen több mint 15 millió ember vesz részt. A legutóbbi alkalommal, 1998-ban az indiai sajtó közel 20 millió résztvevőről számolt be. A szent emberek különböző vallási irányzatokba tartozó csoportjai jelennek meg itt leginkább, de a hétköznapi, vallásos hitüket megélők is eljönnek, hogy tiszteletüket fejezzék ki imádott istenségük előtt. A Nága Babák, Siva imádói nagyon híresek. Meztelenül járva, testüket hamuval kenik be, s hajuk csimbókokban lóg. A Kumbha-mela fő fürdőző napjain mindig ők merítkeznek meg először a Gangesz hullámaiban.

A Kumbha-mela idejét a Jupiter és a Nap asztrológiai helyzete alapján határozzák meg. Prajágban (Allahabadban) a Kumbha-melát január-februárban tartják, amikor a Jupiter a Bika jegyében van, a Nap pedig átlép a Baktérítőn. Haridvarban április-májusban tartják meg ezt az ünnepet, amikor a Jupiter a Vízöntőben, a Nap pedig a Nyilasban van. Naszikban július-szeptemberben hónap a Mela ideje. Ekkor a Jupiter és a Nap is az Oroszlánban van. Uddzsainban az összejövetelre május-júniusban kerül sor, amikor a Jupiter a Skorpióban, a Nap pedig a Nyilas jegyében áll.

A Kumbha-mela mindössze egy hónapig tart, míg a Nap áthalad az állatöv bizonyos jegyén. A hónap során vannak bizonyos fontos, kiemelt fürdőző napok, mint például a Szankranti (amikor a Nap belép a következő jegybe), az Ékádasí és az Amavaszja. A legfontosabb fürdőző nap akkor van, amikor a nektár valóban aláhullik az égből. Az ekkor végzett fürdőzés különösen kedvezőnek számít.

A Kumbha-mela valójában egy "jógi-kongresszus", ahová jógik, szádhuk, vagyis szent emberek és más zarándokok jönnek el egész Indiából. Sok remete, szent jön el más különböző zarándokhelyekről, a legeldugottabb erdőkből és a Himalájában rejtőző hegyi barlangokból is.

A Kumbha-mela története

A félistenek (dévák) és a démonok (aszurák) egyszer fegyverszünetet kötöttek - kis időre megszakítva a köztük dúló állandó csatározást -, hogy a tejóceánból kiköpüljék a halhatatlanság nektárját (amrita). Mindezt Visnu tanácsolta a félisteneknek, akik felett a démonok egyre nagyobb hatalmat kezdtek gyakorolni. A félisteneket már az a veszély fenyegette, hogy elveszítik az univerzumot irányító pozícióikat. Kompromisszumot kötve a démonokkal, Vászukit, a legnagyobb kígyót kötélnek, a Mandara-hegyet pedig köpülőrúdnak használva közösen elkezdték a tejóceán köpülését.

A köpülés közben tizenhárom dolog jött létre az óceánból. Először hatalmas mennyiségű méreg (haláhala) keletkezett, amely a Földön élő összes embert el tudta volna pusztítani. Sivát hívták segítségül, aki megitta s a torkában tartotta a méregóceánt. A méregtől Siva torka kékké vált, s ettől kezdve Nilakantának (kéktorkú) is nevezik.

A köpülés eredményeként jött létre még a sanka (kagylókürt), egy szurabhi tehén, egy Uccsaisravá nevű ló, az Ajrávata nevű elefánt, aki később Indra hordozó állata lett, egy Kaustubha nevű drágakő, a paridzsáta virág, egy apszará (ledér hölgy a mennyei bolygókon), Csandra (a Hold), és Laksmí, a szerencse istennője, valamint Varuní, az ivás istennője. Végül megjelent Dhanvantari, az istenek orvosa, az Úr Visnu részleges inkarnációja, kezében a halhatatlanság nektárját tartalmazó korsóval.

A félistenek a nektárt Brihaszpatira, Szúrjára, Csandrára és Szánira bízták. Ezek a félistenek elfutottak a démonok elől az amritával, mert a démonok erősebbek voltak, mint ők, és féltek, hogy elrabolják tőlük az értékes nedűt. Amikor a démonok rájöttek erre az összeesküvésre, rendkívül dühösek lettek, s üldözni kezdték a négy félistent. Ez az üldözés a félistenek időszámítása szerint tizenkét napig tartott, amely 12 napévvel egyenlő. Ezalatt a dévák és az aszurák bejárták az egész univerzumot, s közben nektárcseppek hullottak a Földre Haridvarnál, Prajágnál, Udzsainnál és Nasziknál. Egy másik változat szerint a démonok ellopták a nektárt tartalmazó korsót Dhanvantaritól, aztán harcolni kezdtek egymással, s a négy csepp nektár ekkor hullott alá az említett négy helyre.

Végül a démonok megszerezték a nektárt, s harcolni kezdtek egymás között, hogy ki igyon belőle először. Hirtelen megjelent Mohiní (az Úr Visnu részleges inkarnációja), az univerzum leggyönyörűbb hölgye. A démonok mind megzavarodtak szépségétől, s nagyon vonzódni kezdtek hozzá. Úgy döntöttek, hogy Rá bízzák, ki kapja meg a nektárt. Mohiní tudta, hogy a démonok teljesen alkalmatlanok a nektár elfogyasztására, ezért becsapta őket, s az összes nektárt a félisteneknek osztotta ki.

Kundalini-jóga

Misztikus értelemben a csakrák a test középvonalában vannak, s a hat csakra, amellyel az ember rendelkezik, a test különböző szintjein a gerincoszlop mentén helyezkedik el. A kundalini nevű jógafolyamatban az ember megfelelő sorrendben meditálva a testben lévő különböző csakrákon, életenergiáját a gerinc aljától a fejtetőig emeli. A kívánt hatás eléréséhez egy megfelelő tanítómester irányítása szükséges. Azt mondják, hogy a csakra lótusz formájú, és szirmai a különböző misztikus képességeket képviselik. Mindegyik csakra más és más istenséget képvisel, amelyek a testben zajló életfolyamatokat irányítják. Azt mondják, hogy Déví istennő (kundalini, a kígyóerő) veszi körül a muladhara csakrát. Amikor ezt különböző tantrikus jógafolyamatokkal felébresztik, akkor a szahaszra-padma csakrába emelkedik. A testben hat főbb csakra van. Ezek a muladhara (a gerinc alja), szvadisthana (a nemi szervek környéke), manipuraka (gyomor tájéka), anahata (a mellkas alsó része), visuddha (a nyak alja) és az agja (a fej közepe, közvetlenül a két szem fölött). Az agja csakrára gyakran a harmadik szemként utalnak. A fej tetején van a szahaszra csakra, amit hetedik csakrának is neveznek. A test elhagyásakor egy jógi nem közönséges módon hal meg. Gyakorlatának fejlett szintjén ő maga határozhatja meg, hogy mikor akarja elhagyni anyagi testét. Ekkor a jógi a sarkával elzárja a végbélnyílását, s fokozatosan felemeli életlevegőjét a hat különböző csakrán keresztül. Eléri a szvadisthána csakrát, amely az életlevegő "erőműje", aztán továbbhalad felfelé, elérve az agja csakrát. Mindezek után életlevegőjét felnyomja a szemöldökök között, s az agyi nyílás felé irányítja azt. Eközben bezárja mindazokat a lehetséges utakat (a két szemet, a két orrlyukat, a két fület és a szájat), amelyeken egyébként eltávozhatna. Feladva anyagi kapcsolatait, végül ezen az agyi nyíláson keresztül hagyja el a testét, s eljut a Legfelsőbb Úrhoz, akin lelki gyakorlata közben állandóan meditált.

A mai korban az efféle folyamatokat lehetetlen gyakorolni, illetve a gyakorlat eredményét megkapni. Manapság az emberek képesítetlenek az ilyen folyamatra, hiszen képtelenek bármilyen lemondásra, az elme rögzítésére. Szokásaik, melyek a húsevésben, a kábító-mámorítószerek fogyasztásában, a szerencsejátékban és a korlátlan szexuális életben tetőznek, alkalmatlanná teszik őket az élet magasabb rendű értékeinek megértésére, az önvaló tanulmányozására. Ezekkel az életelemekkel lehetetlen az izgága elmét és az érzékeket megzabolázni, s lelki útra vezetni.

Mahábhárata

A Mahábhárata India talán leghíresebb történelmi eposza. Vjászadéva állította össze szanszkrit nyelven. Azt mondják, hogy 110 000 versével a világirodalom legterjedelmesebb alkotása. A Bharata szó India eredeti neve, illetve arra az uralkodó dinasztiára is utal, amelynek élén Bharata Mahárádzsa, a világ akkori legfőbb uralkodója volt. A Mahábhárata cím így a "Hatalmas India" történetét vagy "Bharata nagy nemzetségét" jelenti. Ez a mű Pándu király (Bharata nemzetségének egyik tagja) öt fiáról - Judhisthiráról, Bhímáról, Ardzsunáról, Nakuláról és Szahadéváról -, valamint a kuruksetrai csatáról szól.

Volt két testvér - Pándu és Dhritarástra -, akik India trónjának örökösei voltak. Dhritarástra, az idősebb testvér vak volt, ezért nem uralkodhatott. Így hát öccse, Pándu lett a király. Amikor Pándu király meghalt, Durjódhanának, Dhritarástra száz fia közül a legidősebbnek nem tetszett, hogy Judhisthira, Pándu legidősebb fia örökölte a trónt. Durjódhana azért érzett így, mert apja volt az idősebb testvér, s ha apja nem lett volna vak, akkor őt, Durjódhanát illette volna a királyság. Az öt Pándavát, Pándu fiait az udvari intrikák végül száműzetésbe kényszerítették. Száműzetésük alatt az öt testvér feleségül vette Draupadít, és sok kalandban volt részük India számos vidékén. A száműzetés letelte után a Pándavák visszatértek birodalmukba, s arra kérték Dhritarástra fiait, hogy osszák fel egymás között a királyságot, ami egyébként az ő jogos tulajdonuk lett volna. Durjódhana nem akarta teljesíteni a Pándavák kérését, de udvari miniszterei meggyőzték Dhritarástrát, hogy egyenlően ossza fel a királyságot a két párt között. A Kauravák (Dhritarástra fiai) Hasztinapurt kapták meg fővárosukként, a Pándavák (Pándu fiai) pedig Indraprasztát, a mai Delhit. Az idők során a kicsinyes viták végül egy kockajátékban tetőztek, amelyben a Pándavák elveszítették egész királyságukat, beleértve feleségüket, Draupadít is. A Kauravák a nyilvánosság előtt le akarták vetkőztetni Draupadít, de Krisna megvédte őt azzal, hogy isteni hatalmával végtelenítette száriját. A Pándaváknak ezután tizenkét évre száműzetésbe kellett menniük, s a tizenharmadik évben egy királyt kellett szolgálniuk úgy, hogy közben nem fedhették fel a kilétüket. A tizenkét év elteltével a Pándavák egy évre Virata király szolgálatába léptek. A száműzetés elteltével a Pándavák visszatértek egykori birodalmukba, s csak öt kicsi várost kértek, melyek felett uralkodhattak volna. Kérésük azonban elutasításra talált. Ez volt az a helyzet, amely végül a kuruksetrai csatához vezetett. Itt, a Delhitől északra fekvő kuruksetrai zarándok-helyen mondta el Krisna a Bhagavad-gítát kedves barátjának és hívének, Ardzsunának.

Ardzsuna és Durjodhana a csata kezdete előtt választhattak, hogy Krisna álljon-e az oldalukon úgy, hogy Ő nem fog fegyvert, vagy az Ő felszerelt és harcra kész serege. Durjódhana Krisna hadseregét választotta, Ardzsuna pedig Krisnát. Krisna, mivel fegyvert fogni egyik fél ellen sem akart, Ardzsuna kocsihajtója lett. A Bhagavad-gítá, melyet minden idők legkiválóbb filozófiai művének tartanak, a csata első napjának reggelén hangzott el. Krisna a lelki megvalósításról és a léleknek Istennel való kapcsolatáról, valamint az odaadó szolgálatról tanította Ardzsunát.

A Kauravák seregét először Bhísma nagyatya vezérelte, aki végül a harc során megsebesült. A tizennyolc napig tartó küzdelem során sok millió katona halt meg. A Kauravák legnagyobb része elpusztult a csatában. A harc utolsó napján Bhíma és Durjódhana buzogánnyal harcoltak egymással. E borzasztó csata után Bhíma összetörte Durjodhana combját, és megnyerte a csatát a Pándavák részére. Krisna isteni segítségével tehát a Pándavák nyertek, és visszakapták királyságukat. Judhisthirát ekkor India uralkodójává koronázták. Nem sokkal a kuruksetrai csata után a Pándavák királyságukat feladva unokájukat, Pariksitot ültették a trónra. Ezt követően a Himalájába indultak, hogy megkezdjék útjukat a lelki világba. Végül csak Judhisthira érte el a célját, de ragaszkodott ahhoz, hogy testvéreivel és Draupadíval együtt léphessen be oda.

Mandala

A mandala egy bonyolult jantra. Maga a mandala szó "kört" jelent. Rajzolata körökből és vonalakból áll, amelyek geometrikusan helyezkednek el. A központ általában egy pont (bindu) körül helyezkedik el. A mandala mintázatát nagy szakértelemmel, pontos számítások alapján helyezik el, amelynek köszönhetően minden mandalának más és más hatása van. A mandalákat megfesthetik valamilyen vászonra vagy fára, de ki is faraghatják őket, amelyek aztán a különböző templomokban díszítőelemekként is láthatóak. Lehetnek egészen kicsik vagy könyvlap nagyságúak, sőt léteznek templomterem méretűek is.

Mantra

A mantra szó az elme felszabadítására utal, és olyan védikus himnuszt takar, amely gyakorlatilag egy bizonyos istenségen való meditációt idéz elő. Egy hiteles gurutól kell megkapni, mert csak így van teljes hatása. A mantra lehet csak egy szó vagy csak egy mantra-mag (bídzsa), mint például az om (aum) szótag, vagy pedig állhat több szóból is. Többszöri, alig hallható ismétlését dzsapának nevezik, amely egy nagyon komoly meditációt jelent. Általában gyöngyökön, illetve imafüzéren történik a mantrázás, mert ez elősegíti a koncentrációt. Vannak olyan szádhuk, szent személyek, akik naponta több mint 100 000-szer ismétlik el Isten neveit. A Gaudíya-vaisnavák úgy tartják, hogy az Úr szent neveinek, különösen a Haré Krisna, Haré Krisna, Krisna Krisna, Haré Hare, Haré Ráma, Haré Ráma, Ráma Ráma, Haré Haré mantrának az éneklésével az ember eléri az Isten iránti transzcendentális szeretetet és odaadást. A szentírások azt mondják, hogy Krisna és neve nem különböznek egymástól, ezért ha valaki az Ő neveit énekli, akkor valójában magával Krisnával lép kapcsolatba. A saiviták az "Om Namah Sivája" mantrát éneklik. Egy másik híres mantra a "Srí Rám, Dzsaja Rám, Dzsaja Dzsaja Rám; Srí Rám, Dzsaja Rám, Dzsaja Dzsaja Rám". A leghíresebb mantrák a fenti Haré Krisna mantra, a Gájatrí Mantra és az om (aum). A Gájatrí Mantrát a bráhmanák vibrálják azután, hogy azt a lelki tanítómestertől egy lelki avatás során megkapták. Ez utóbbi feltétel elengedhetetlen ahhoz, hogy a mantra megnyilvánítsa hatását.

Manuk

Manu az emberiség irányítója, aki egy "manvantara" nevű időszakon keresztül él. Egy kalpában (Brahmá egy napjában) 14 Manu születik, akik az emberiség életére, az univerzumban folyó dolgok rendjére ügyelnek. Egy kalpa 8 640 000 000 évig tart. Egy Manu életének elteltével jön a következő Manu, leszármazottjaival együtt. Ők irányítják a különböző bolygókat. Brahmá életében 504 000 Manu van, ezek mindegyike 311 040 000 évig él. Jelenleg Vajvaszvata Manu uralkodik. Azt mondják, hogy az első Manu, Szvájambhuva Manu írta a Manu-szamhitát, az emberiség törvénykönyvét. A 14 Manu, aki Brahmá egy napjában születik, a következő: 1) Szvajambhuva Manu 2) Szvarocsisa 3) Uttama 4) Tamasza 5) Rajvata 6) Csaksusa 7) Vajvaszvata (a jelen korban) 8) Szávarni 9) Daksa Szávarni 10) Brahma Szávarni 11) Dharma Szávarni 12) Rudra Szávarni 13) Déva Szávarni 14) Indra Szávarni.

Móksa

Móksa a születés, a halál, az öregség és a betegség anyagi világából való felszabadulást jelenti. Nem egy negatív fogalom, amely a "nem-lét" állapotára utal, hanem arra, amelyet a karmától való megszabadu-lás után érnek el az emberek. Aki elérte a felszabadulást, az még látszólag végezhet anyagi tevékenységeket, a szívében azonban állandóan Isten szolgálatát végzi. Az ilyen transzcendentalistát dzsivan-muktának, vagyis olyan személynek nevezik, aki már ebben az életében felszabadult, s nem ragaszkodik az anyagi világ érzéktárgyaihoz.

Mudra

A mudra szó bizonyos kéztartásra utal, amelynek meghatározott jelentése van. A hindu templomok legtöbb múrtija valamilyen mudrában tartja a kezét. A legfontosabbak ezek közül az Abhaya Mudra, a Sankha Mudra, a Yoni Mudra, a Gada Mudra, a Padma Mudra és a Tattva Mudra. Sok hindu istenség Abhaya Mudrában tartja a kezét, ami azt jelenti: "Ne félj, megvédelek!"

Namaszté

A namaszté vagy namaszkár egy általános üdvözlési mód Indiában. Az egymást köszöntő emberek összetett kezüket a homlokukhoz érintik, s közben kissé meghajolva azt mondják: "Namaszté". Ez azt jelenti: "Hódolatomat ajánlom neked (leborulok előtted)." Amikor az emberek ily módon hódolatukat ajánlják egymásnak, akkor valójában a mindenki szívében jelen lévő Visnu előtt fejezik ki tiszteletüket.

Nirvána

A nirvána az anyagi lét megszűnését jelenti, miután az ember eléri a Legfelsőbb Úr vágyai szerint való élet tökéletes szintjét. Bár a buddhista értelmezésben ez a lét és az egyéniség teljes megsemmisülését jelenti, valójában csupán a lelki szintre való emelkedésre utal, ahol az élőlény immáron szabad, tiszta lélekként függetlenné válik az anyagi kötőerőktől. Ebben az állapotban a lélek nem semmisül meg, és nem is válik eggyé Istennel, hanem az Ő szolgálatát végzi. A lélek egy személy, s ez elidegeníthetetlen tulajdonsága, akár az anyagi létben, akár eredeti, transzcendentális helyzetében van.

Padma (lótuszvirág)

A lótusz egy vízinövény, melynek szára a víz alól nő ki, s csak a levelei érintik a vizet, virága a víz fölött helyezkedik el. Minden egyes növény egy gyökérhálózatból nő ki, amely gyakran az egész tó aljzatát behálózza. A fehér lótusz a tisztaság jelképe. Azért tekintik tisztának, mert nem érinti sem az iszapot, sem pedig a vizet, amelyből kinő. Brahmá az Úr Visnu köldökéből eredő lótuszon jelent meg, s ez a lótusz az az ülőhely, amelyen az egész univerzumot megteremti. E könyv első részében tárgyalt istenségek közül sokan tartanak lótuszvirágot a kezükben. Többségük a különböző ábrázolásokon lótuszvirágon ül, amelyet padmászanának neveznek (ászana=ülőhely). E virágot tekintik a leggyönyörűbb virágnak, és lelki hatását is rendkívül kedvezőnek tartják.

Puránák

A Purána szó azt jelent, hogy "ősi", s az e néven ismert védikus szentírások transzcendentális végkövetkeztetéseket hirdető történeteket tartalmaznak. Általában Isten különböző inkarnációinak, valamint híveinek a cselekedeteit írják le. Tizennyolc fő Purána van, amelyek közül hat Visnuval, hat Sivával, hat pedig Brahmával foglalkozik. Általában kérdések és az azokra adott válaszok formájában íródtak. A különböző Puránákat különböző istenségekről nevezték el. A bennük foglalt transzcendentális tudás segít megérteni a Védák mondanivalóját. A legmagasabb szintű Puránának a Bhágavata Puránát vagy másnéven Srímad-Bhágavatamot tartják, amely a tökéletes lelki élet útjáról tanít.

Puskar története

Egyszer Brahmá Kártika hónap (október-november) teliholdas napján egy áldozatot (jagja) hajtott végre. Megfelelő helyet keresve az áldozathoz, kezéből kiesett a lótuszvirág, és három helyre hullottak le a szirmai. E helyeken víz tört elő a földből, s csodálatos tavak keletkeztek.

Brahmá úgy döntött, hogy Puskarnál végzi el a jagját, de addig nem kezdhette azt el, amíg felesége, Szavitrí meg nem érkezett. Mivel Szavitrí késett, Brahmá megkérte Indrát, hogy rendezzen el számára egy házasságot, hogy teljesíthesse vallásos kötelességeit. Így a pap megnyilvánított egy lányt, Gájatrít. Mivel a lány érinthetetlen volt, belerakták egy tehén szájába, hogy megtisztuljon. Amikor Szavitrí megérkezett, látta, hogy Brahmá az ő engedélye nélkül megházasodott, s dühében megátkozta Brahmát, hogy sehol a világon ne imádják őt, csak Puskarnál. A csalódott Szavitrí dühösen elhagyta a házassági ceremónia színhelyét, és Puskarnál egy dombtetőn megalapított egy templomot. Azt mondják, hogy Szavitrí haragja miatt Brahmát főként csak ezen a helyen imádják.

A Rámájana

Ez a történet az Úr Rámacsandráról, az Istenség Személyiségéről szól. Dasaratha királynak három felesége volt: Kausaljá, Kajkéji és Szumitrá. A királynak sajnos egyik feleségétől sem született fia, ezért elvégzett egy áldozatot, amelytől vágyai beteljesülését várta. Az áldozat eredménye egy varázslatos nektár volt, amelyet Dasaratha felesé-geinek kellett meginniuk. Kausaljá, a legidősebb feleség megkapta a nektár felét, a másik két feleség pedig a másik felét. Szumitrá két részre osztotta a saját részét. Miután megitták ezt a nektárt, Kausaljának született egy Ráma nevű fia. Kajkéji fiát Bharatnak, Szumitráét pedig Laksmannak és Satrugnának nevezték.

Ráma később feleségül vette Szítát, Dzsanaka király leányát. Dzsanaka király egy szvajamvará (férjválasztó) ceremóniát rendezett, ahol a kérők versenyezhettek egymással a királylány kezéért. A ver-seny győztesének utolsó próbaként fel kellett ajzania az Úr Siva íját, majd el kellett találnia a kijelölt célt. Kizárólag Rámacsandra volt képes felhúrozni az íjat, s minden nehézség nélkül eltalálta a célt. Mivel Ráma maga az Úr Visnu, Szítá pedig Laksmídéví, az Ő örök társa, e házasság előre el volt rendelve. Dasaratha király úgy döntött, visszavonul Ajodja trónjáról, s megkoronázza Rámát, legidősebb fiát.

A koronázás előestéjén Kajkéjit, Dasaratha legfiatalabb feleségét szolgálója, Mandara öncélú tanácsával rávette, hogy kérje meg férjét, koronázza meg az ő saját fiát, Bharatot, Rámát pedig küldje el 14 évre száműzetésbe. Dasaratha vonakodva bár, de kénytelen volt beleegyezni ifjabb felesége kérésébe, mivel egy alkalommal, amikor Kajkéji megmentette az életét, Dasaratha ígéretet tett arra, hogy teljesíti egy kívánságát, bármi legyen is az. Így aztán Ráma hűséges feleségével, Szítával és öccsével, Laksmannal együtt száműzetésbe vonult. Amikor a távollévő Bharata visszatért Ajodjába, testvére iránti szeretete miatt nem akarta elfogadni a királyi trónt. Felkutatta Rámacsandrát, hogy könyörögjön neki, térjen vissza a birodalmába, s foglalja el az őt megillető helyet. Ráma visszautasította Bharata ajánlatát, hogy megtartsa apja ígéretét.

Míg a száműzetésben voltak, Rávana, Lanka királya elrabolta Szítát, és elvitte a saját királyságába. Ráma és Laksman ekkor Szítá keresésére indultak. Ekkor találkoztak Szugrívával, a majmok királyával és Hanumánnal, a miniszterével. A hűséges Hanumán végül megtalálta Szítát Lankán, Rámacsandra pedig Laksmannal és szövetségeseikkel az oldalán megtámadta Rávana birodalmát. Hosszú harc során megölték a tízfejű Rávanát, és Szítát is kiszabadították. Ráma ekkor visszatért Ajódhjába, és elfogadta a királyi trónt.

Reinkarnáció

A reinkarnáció az ismétlődő születés és halál folyamata, amely során a lélek életről életre, egyik testből a másikba vándorol, egyszer emberi, másszor pedig állati vagy növényi létformát elfogadva. A reinkarnáció, illetve a lélekvándorlás filozófiája szerint a lélek örökkévaló, míg a fizikai test átmeneti. Ennek megfelelően, amikor valaki meghal, csak durva fizikai teste hal meg, a lelke azonban a karmája szerint egy másik testet kap. Így a karma eredményeképpen az ember megszülethet akár egy gazdag kereskedő családjában vagy éppen egy rovartársadalomban is. A Padma Purána szerint 8 400 000 életforma van az univerzumban, amelyek mindegyike a teremtés által jött létre. Evolúciós kialakulásukat nem fogadják el a hindu hagyományok. Úgy tartják, hogy itt az anyagi világban a feltételekhez kötött lélek kerül egyre fejlettebb helyzetbe a különböző testeken keresztül, míg el nem éri az emberi életformát, ahol végre lehetősége van az önmegvalósítás gyakorlására és a felszabadulásra.

Sálagrám síla

A sálagrám sílák Visnu vagy Krisna kis fekete kövekként megjelenő, önmegnyilvánult múrtijai. Egyedüli természetes lelőhelyük Nepálban van, a Gandhaki folyó medrében, Muktináthtól nem messze. Általában feketék vagy sötét színűek, kerek vagy ovális formával.

A sálagrám sílára úgy tekintenek, hogy nem különbözik magától Krisnától. A Padma Purána így ír: "Az Úr Visnut múrti formájában lehet imádni, amely 4 féle anyagból, kőből, fából, fémből és agyagból készülhet. Imádható még írás, föld, drágakő és az elmében lévő szavak formájában is, de tudnod kell, hogy a sálagrám síla imádata magának az Úr Krisnának az imádata, mivel az Úr örökké létezik benne."

A sálagrám sílán található jelek vagy cakrák alapján lehetséges e sílákat azonosítani, vagyis megállapítani, hogy egy adott sálagrám síla az Úr számos inkarnációja közül melyiket képviseli. Léteznek például Naraszimha, Matszja, Varáha stb. sílák is. A bráhmanák általában e sálagrám síla formájában imádják az Urat otthonukban, ahol minden nap megfürdetik Őt, és áratit ajánlanak Neki.

Siva-lingam

Sivát a templomaiban általában Siva-lingamként imádják. E lingam, amely három részből áll, leginkább kőből készül. Az alapja négyzet alakú, tetején egy ovális vagy nyolcszögletű emelvénnyel, melyen egy henger (kúp) alakú, gömbölyded tetejű kő található. Siva templomában Sivának gyakran nincs is múrtija, csak egy lingam, amely őt képviseli.

A linga lehet mesterségesen készített vagy természetes. A természetes lingákat általában egy folyóágyból, a Krisná folyó medréből emelik ki Dél-Indiában. A Siva-lingamot az imádat részeként megfürdetik, virágfüzéreket adnak rá, tejjel öntözik, és ételt ajánlanak fel neki. Lehet mozdítható (csala) vagy mozdíthatatlan (acsala). A csala linga lehet egy házi oltáron álló, szállítható múrti, vagy egy nyakban hordozható, személyes imádati tárgy. Az acsala lingákat a templomokban avatják be.

Sivát Dél-Indiában az öt anyagi elemnek megfelelő lingaként imádják öt különböző, hatalmas templomban. A Tamil Nadu állambeli Csidambaramban - ákás (éter vagy űr) lingam (1), a Tirucsirappalli (Trichy) közelében álló Dzsambukesvaram templomban apu (víz) lingam (2), a Tiruvanamalay-ban lévő Arunacsalesvar templomban agni (tűz) lingam (3), Kancsipuranban, vagy néhányak szerint Gokarnában, illetve Karnatakában prithivi (föld) lingam (4), az Andhra Pradesh állambeli Sri Kalahasztiban pedig váyu (levegő) lingam formában imádják őt.

Sráddha ceremónia

Az élőlények többségének életét jámbor és bűnös tettek alkotják, amelyeknek visszahatásait az élőlény a következő életében (vagy az azután következőben) kapja meg. A karma törvénye szerint az ebben az életben végzett jámbor tettek a következő életben jó eredményt, a bűnös cselekedetek pedig rossz eredményt hoznak. A karma törvénye minden tettet figyelembe vesz, így még a legjámborabb lelkeket is gyakran érik keserű csapások. Ennek megakadályozására vagy enyhítésére Indiában a fiúgyermekek apjuk halála után évről évre elmennek Gajába, vagy valamely más szent helyre, hogy nagy odaadással imád-ják Visnut vagy Krisnát. Az imádat célja az, hogy megmentse az elhalálozott szülő lelkét a bűnös visszahatások által okozott nehézségektől, például a lehetséges pokoli körülményektől, esetleg a szellemléttől. Úgy tartják, hogy egyedül Visnu, illetve Krisna az, aki - mivel Ő a Legfelsőbb Úr - képes a felszabadulás adományozására. Amikor egy jámbor fiú felajánlást tesz az Úr Visnunak, majd egy szertartással és meditációval eltávozott apjának adja a felajánlás maradékait, akkor az apa ezáltal megtisztul a bűnöktől, s felszabadul abból a szellemtestből vagy pokoli életből, amelybe előző életeinek bűnös tettei miatt került.

A védikus hagyományok szerint e felajánlás elvégzése egy fiú kötelessége. A jámbor fiúgyermeket ezért putrának, azaz olyan személynek nevezik, aki "képes kiszabadítani apját a pokolból". A 15 napig tartó sráddha ceremóniát általában a legidősebb fiú végzi el. A ceremóniának része az is, hogy madarakkal kis rizslabdákat etetnek.

Mielőtt a zarándok elhagyná otthonát, hogy Gajába utazzon, ötször körbejárja a faluját, hogy őseinek lelkét magával hívja az utazásra.

Srímad-Bhágavatam

A Srímad-Bhágavatamot Bhágavata Puránának is nevezik. E nagyszerű alkotás Krisnának, illetve Visnunak van szentelve, és az Ő különféle inkarnációinak megjelenését, cselekedeteit, illetve tanításait foglalja össze. 12 énekből, 332 fejezetből és 18 000 versből áll. A vaisnavák szerint ez a legfontosabb Purána, amely közvetlenül az Istenség Legfelsőbb Személyiségének dicsőségével foglalkozik.

Sríla Vjászadéva írta lelki tanítómestere, Nárada Muni utasítására. A Srímad-Bhágavatam valójában egy beszélgetés, amelyben Paríksit király, a Pándavák dinasztiájának utolsó sarja kérdéseket tesz fel Sukadéva Goszváminak (Vjászadéva fiának) az élet céljáról. Sukadéva Goszvámi ekkor elmeséli az Úr Visnu 10 inkarnációjának történetét, s levonja a legvégső következtetést, mely szerint mindezen inkarnációk forrása Maga Krisna. E Purána tizedik éneke az ő kedvteléseivel foglalkozik részletesen. Az utolsó énekben pedig a mai Kali-korszakról ír megdöbbentő jóslatokat, amelyek napjaink eseményeire utalnak.

Szádhuk

A szádhu szent személy, aki lemondott az anyagi világról és minden saját tulajdonáról. Teljes mértékben Isten szolgálatát végzi, s kiváló tulajdonságai révén a legmagasabb szinten álló embernek fogadják el. A szádhuk általában az élet lemondott (szannyásza) rendjébe tartoznak.

Az Indiában látható szádhuk Krisna, Visnu vagy Siva követői. Attól függően, hogy melyik vallási irányzathoz tartoznak, különbözőképpen néznek ki. Siva néhány imádójának hosszú, csimbókos haja van, testüket hamuval fedik, s általában mezítelenek. Kezükben háromágú szigonyt és rudráksa gyöngyöket tartanak, s gyakran gandzsát (hasist) szívnak. Ők az imádat tantrikus formáját követik, amely a tudatlanság kötőerejének hatása alatt áll. A homlokukon vízszintes vonalak (tilak jelek) vannak, amelyek azt jelzik, hogy Sivát imádják. Általában a Himalájában, Varanasiban vagy más, Sivával kapcsolatos szent helyen találkozhatunk velük. Ők egyébként állandóan vándorolnak, sohasem telepednek meg hosszú időre.

Krisna vagy Visnu tiszta híveit vaisnava szádhuknak nevezik. Lehet hosszú hajuk vagy borotvált fejük. Sáfrányszínű vagy fehér ruhát hordanak. Homlokukon függőleges tilakjel látható, amely, attól függően, hogy melyik irányzathoz tartoznak, különböző alakú lehet. Általában tulaszíból készült nyakláncot hordanak, és tulaszí-gyöngy imafüzért tartanak a kezükben.

Szamszára

A szamszára az ismétlődő születés és halál körforgását jelenti, amely során az élőlények lelke a haláluk után egyik testből a másikba vándorol (lélekvándorlás). Az ember karmája eredményeképpen újra és újra megszületik, néha gazdag, néha pedig szegény emberként, esetleg állatként vagy növényként. A Padma Purána szerint, ahogy már említettük, 8 400 000 létforma van az univerzumban, és a feltételekhez kötött léleknek ezek mindegyikében meg kell születnie. Miután a lélek (dzsíva) keresztülment e sok millió születésen, végre eléri az emberi létformát. Ekkor lehetőséget kap arra, hogy elkezdje az önmegvalósítás folyamatát. A védikus szentírások szerint, ha valaki elpazarolja az emberi létformát azzal, hogy életét csupán az érzéki élvezetek mámorának adja át, az ismételten rákényszerül az alacsonyabb létformákban való megszületésre.

Szamszkára vagy tisztító folyamat

A szamszkárák olyan védikus szertartások, amelyeket az ember élete során a fogantatásától kezdve újra és újra elvégeznek. E tisztító folyamatok célja az, hogy a születendő gyermek a kedvező népességet gyarapítsa, s hogy istentudatos életével értékes tagja lehessen a társadalomnak.

A szamszkárák közül a következő fontosabbakat kell megemlítenünk: a garbhadhana szertartás, vagyis a fogantatás rítuációja; a szimantonnajana, a magzat védelmére szolgáló rítus; a dzsatakarman, a születéskor végzett rituáció, amely a horoszkóp elkészítését is magába foglalja. Az annaprasana ceremónia során a gyermeket először etetik meg gabonával, a csudakarana pedig az első hajvágás ünnepe. Az upanájana a szentelt zsinór adományozásának ceremóniája, amikor is a fiú kétszerszületetté válik, a vivéha ceremónia pedig a házassági szertartás. Az anthjésti szertartás az elhalálozással, illetve a temetéssel áll kapcsolatban, amely után a sráddha szertartás következik. Ezt az elhunyt rokonai végzik el az elhalálozott számára. A legfontosabb szent helyek meglátogatását szintén fontos, követendő szertartásnak tekintik, legalább egyszer (de ha lehetséges, akkor többször is) az ember életében.

Szudarsan-csakra

Visnu csakráját (harci korongját) szudarsannak nevezik, amely "ked-vező vagy gyönyörű látványt" jelent. Bármikor is hajítja el Visnu ezt a korongot, az sohasem téveszt célt. Nagyon éles, s azt mondják, még egy hegy tetejét is le tudja vágni, vagy egy egész várost képes felégetni. Csatában szempillantás alatt képes elpusztítani sokezer ellenséget. Egyszerre vág és éget. Ez a leghatásosabb fegyver, amely nem tesz különbséget a magas és az alacsony rangú bűnösök között.

Szvasztika

A szvasztika Indiában egy nagyon elterjedt, kedvező jel. A neve is "kedvezőségre" és "jólétre" utal. Az ajtófélfára festve a szellemek távoltartásában tulajdonítanak neki jelentős szerepet. Általában fekete alapon fehér színnel ábrázolják. E szimbólum valójában a Napistennek, Szúrjának a jele. A jobbkezes szvasztika az óramutató járásával megegyező, a balkezes pedig az ellenkező irányba mutat. A balkezes szvasztikát gyakran kedvezőtlennek tekintik.

Tantra

A tantra egy gyakorlat, amely során a gyakorló valamilyen misztikus rituálé által próbál transzcendentális extázist elérni. Maga a tantra szó azt jelenti, hogy "kiterjedni". A tantrikus rituálé általában Dévíre (Párvatí), Siva feleségére irányul. Azt mondják, hogy ő Siva különleges energiája (sakti), amelyre szükség van a mágikus szertartásokhoz és a nemi élethez. A tantrikus szertartásokhoz öt mágikusan befolyásolt dologra (makara) van szükség. Ezek a hús (vamsza), hal (matszja), bor (madja), szexuális egyesülés (maitunja) és misztikus gesztusok (mudra). Saktit néhány imádója Umáként és Gauríként imádja, mások pedig Kálíként vagy Durgáként csoportos nemi rituálék, orgiák közben. Ezek az erotikus tantrikus szertartások szemben állnak a hinduizmus vallásos alapelveivel.

A megfelelő mantrákat vibrálva a tantrikus jógi arra próbálja kényszeríteni a félisteneket, hogy misztikus képességekkel ruházzák fel őt, amelyek által isteni extázisban lehet része. A híres "om mani padme hum" például egy ilyen, hat szótagból álló tantrikus ének, ami azt jelenti: "öröm, a lótuszban lévő drágakő". Néhány tantra azt tanítja, hogy az ember csak az élvezet által szabadulhat fel az anyagi világból. A tantrikus irodalom nagy részét titokban tartják, s így sok szertartás ismeretlen. Ezeknek a rituáléknak általában semmi közük nincsen a Védákhoz, illetve az általuk képviselt alapelvekhez.

Tehenek

A tehenet a hinduizmusban a vallás jelképének tartják. Tejével táplálja az embereket, így érthető, hogy a Védák az emberiség hét anyja közül az egyiknek tekintik. Mivel az egyik legnagyobb bűnnek számít az, ha valaki megöli az anyját, Indiában a tehénnek semmilyen körülmények között sem eshet bántódása. A vallási hagyományok szerint a tehenek nagyon kedvesek az Úr Krisnának, s a hindu ember ezért is bánik vele megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel.

A tehéntől származik például a védikus áldozatok (jagja) végzéséhez oly nélkülözhetetlen tej, joghurt, vaj és ghí (tisztított vaj).

Templomi imádat

Templomi látogatások során megfigyelhető, hogy a hindu templomok imádati rendszere a nyugati zsidó-keresztény kultúrkör gyakorlatától teljesen eltérő. E templomokban Isten szobor formáját - amelyet nemcsak az Ő hiteles képviselőjének, hanem Magának Istennek fogadnak el - változatos kellékekkel imádják.

Ez az imádat általában a következő felajánlásokból áll:

reggel a múrti megfürdetésével kezdődik a nap, majd az öltöztetés, különféle ételek felajánlása, árati, felvonulások és ünnepségek következnek. A templomi imádatot "púdzsának", az imádatot végző papokat pedig púdzsáriknak nevezik. A vaisnavák Krisna vagy Visnu templomaiban főként a következő 16 részből álló imádatot ajánlják fel a templom múrtijainak:

1. ülőhely (ászana) felajánlása a mozdítható múrtinak, aki a templom fő múrtiját képviseli;

2. az Úr üdvözlése (szvagata);

3. víz felajánlása az Úr lótusz lábaihoz (padja);

4. kedvező dolgok felajánlása (arghja);

5. víz felajánlása a száj kiöblítésére (ácsman);

6. ismét valamely kedvező dolog felajánlása (madhuparka);

7. víz felajánlása a múrti szájához (punar-ácsman);

8. a múrti megfürdetése (sznána);

9. tiszta ruha felajánlása a múrtinak (vastra);

10. korona és ékszerek felajánlása (ábharanáni);

11. szantálfapép felajánlása (gandha);

12. virágok felajánlása (puspa);

13. füstölő felajánlása (dúpa);

14. ghíből (tisztított vaj) készült lámpások felajánlása (dhípa);

15. ételfelajánlás (naivedja) és

16. imák felajánlása (pranáma).

Az imádat más formái közé tartozik az oltár tisztítása, tükör, árati s hangszeres zene felajánlása, védikus himnuszok éneklése, valamint a naponta többszöri ételfelajánlás.

Az imádat kora reggel, hajnali 4 és 5 óra között kezdődik, s egész nap, körülbelül este 9 vagy 10 óráig tart. A templomban a vendégeknek kínált édes folyadék az a víz, melyben reggel a múrtit fürdették. E fürdetést minden reggel elvégzik, amelynek során általában tejet, joghurtot, ghít, cukrot, mézet és vizet használnak. A fürdetés során dicsőítő imákat is énekelnek, s a ceremóniát követően a múrtit új ruhába öltöztetik, s felékszerezik. Ezután ajánlják fel mindazokat az ételeket, amelyeket a reggeli órákban főztek.

A napi imádat mellett rendszeresen kisebb-nagyobb ünnepségeket is tartanak az Úr tiszteletére, amelyet a város és a környékbeli falvak lakói is meglátogatnak.

A templom fő istenségének társa

A fő templomi múrti mellett általában ott áll az adott imádott istenség társa is. Krisna templomában Rádháránít vagy Rukminít, Visnu templomában Laksmít, Siva templomában pedig Párvatít láthatjuk. A Krisna-templomokban Rádhá közvetlenül Krisna mellett áll, a Visnu-templomokban azonban Laksmí, az Úr Visnu lábainál vagy közvetlenül mellette ül. Néha - mint például Tirupatiban - a fő múrti hitvese lehet egy kicsit távolabb, egy másik templomban. Srí Vénkatésvara (Visnu) hitvese, Srí Padmávatí Tirucsanur városában található, 23 kilométerre a tiruvalai főtemplomtól. Hasonlóan a Rukminínek, Srí Krisna feleségének szentelt templom is Dváraká városán kívül van, néhány kilométerre a Krisnának szentelt dvárakái főtemplomtól.

Templomok és templomvárosok

Tirupati

Tirupati városa Srí Vénkatésvara (Srí Krisna vagy másnéven Báládzsí) otthona. Egész Indiában ez az egyik leglátogatottabb temp-lom. Egy átlagos napon több mint 25 ezer ember jön el, s ajánlja hódolatát az Úr előtt. A templom egy festői dombtetőn helyezkedik el, és nagyon békés, lelki atmoszférát áraszt. A tirupati templomot tekintik az egyik legfontosabb templomnak Dél-Indiában. Külföldiek is beléphetnek a templomba.

Vaisnava filozófia

A vaisnava filozófia felfogása szerint csak egy Isten van, aki a létező világnak és a benne lakó élőlényeknek a végső forrása, teremtője. Isten egy, de sok neve és sok formája van. A világ különböző vallásaiban különféle neveken utalnak rá. A keresztények nevezhetik őt Jehovának, a muzulmánok Allahnak, a hinduk Visnunak vagy Krisnának. Visnu híveinek nagy része Krisnát tekinti az Istenség Legfelsőbb Személyiségének, aki minden ok legvégső oka. Azt mondják, hogy az élőlények eredeti helyzetükben Isten szolgái, de erről a kapcsolatról az anyagi világhoz fűződő ragaszkodásuk miatt megfeledkeztek. A nyugati indológiának a vaisnavizmusról alkotott felfogása kissé felületesen minden imádott isteni formát Visnu inkarnációjának tart. Azt azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy maguk a vaisnava szentírások mást mondanak. A legfontosabbak ezek közül kijelentik, hogy minden isteni inkarnációnak van egy forrása, Krisna, aki még magának Visnunak is az eredete. Érdemes megjegyezni, hogy Visnunak is három formája van, akik a teremtés folyamán különböző funkciókat látnak el. Krisna felsőbbrendűsége a vaisnavizmuson belül tehát nem egy szektás eltorzítása az eredeti vallásnak, hanem magának az eredeti vaisnava felfogásnak a végkövetkeztetése. Ezt mindazok a szentírások is alátámasztják, amelyek a vaisnavizmus alapját képezik. Bár Krisnát tekintik a legfelsőbbnek, Visnu bizonyos tekintetben nem különbözik Krisnától. Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, amikor egy gyertyával meggyújtanak egy másik gyertyát. Ekkor mind a két gyertya ugyanolyan, ám az egyik a másiknak az eredete. Amíg Visnu ily módon Krisnának a "teremtésben aktív" formája, addig Krisna a kedvteléseit végző s híveivel viszonzó eredeti Legfelsőbb Személy maga.

Vaisnava tanítványi láncolatok

Négy vaisnava tanítványi láncolat (szampradája) van: a Brahmá-szampradája, a Srí-szampradája, a Kumára-szampradája és a Rudra-szampradája. Ezeket a tanítványi láncolatokat Madhva-szampradájának, Rámánudzsa-szampradájának, Nimbárka-szampradájának és Visnuszvámi-szampradájának nevezik az egyes láncolatokban megjelent négy fő lelki tanítómester vagy ácsárja után.

Varnásrama Dharma (kasztrendszer)

A Védák szerint a varnásrama-dharma, vagyis a társadalom négy rendre való felosztottsága időtlen idők óta létezik. A társadalom négy rendre (varna) osztható: a bráhmanák, vagyis tanítók és lelki tanácsadók; a ksatriják, vagyis adminisztrátorok és harcosok; a vaisják, vagyis földművesek és üzletemberek; valamint a súdrák, a munkás- és mesteremberek. Ezek a varnák nem politikai vagy társadalmi pártok, hanem természetes társadalmi rendek, melyek minden emberi civilizációban megtalálhatók.

Az Indiában jelenleg létező kasztrendszer ennek a varnásrama-társadalomnak a degradált, korrupt formája, melyben az emberek egyedül születésük alapján tartják magukat bráhmanának vagy ksatrijának, holott lehet, hogy már a bráhmanák, illetve a ksatriják egyetlen tulajdonságával sem rendelkeznek. A szentírások tanítása az, hogy az embereket jellemük, természetük és az általuk végzett cselekedetek szerint - nem pedig születésük alapján - kell egy bizonyos társadalmi rendhez tartozónak tekinteni. Jelenleg az eredeti védikus társadalomnak (varnásrama-dharma) nem létezik tiszta rendszere, amelyben ez a tulajdonságok szerinti megkülönböztetés és társadalmi helyzet érvényes lenne. A társadalmi rendek közötti viszony alapja eredetileg a társadalom struktúrájában betöltött eltérő szerep volt. Különböző képességeikkel és tevékenységeikkel az egyes társadalmi rétegek egyenlő hangsúllyal vettek részt a társadalom egészének életében.

A társadalom fent említett négyes felosztása mellett négy lelki osztályt is meg szoktak említeni. E négy osztály a "brahmacsárja", vagyis a nőtlen tanulók; a grihaszta, vagyis a háztartók; a vánapraszta, vagyis a visszavonult életet élők; és a szannyásza, vagyis a lemondott életrendbe lépett szerzetesek osztálya.

Brahmacsárja (cölibátus) - tanuló élet

Ez az emberi élet első szakaszához kapcsolódik, amely általában a 25. életév betöltéséig tart. Ha azonban a tanuló a szerzetesi életet választva lemond a családalapításról, és nem házasodik meg, akkor a lemondott rendbe (szannyásza) való lépéséig brahmacsáriként él tovább. A brahmacsárit arra tanítják, hogyan szabályozza érzékeit a lemondás és a lelki tanítómester szolgálata által. A brahmacsárik elhagyják otthonukat, és elmennek a tanítómester iskolájába, a gurukulába, ahol ásramban laknak. Fő kötelességük a tanulás és az alázatos munka az ásram környékén. Tanulóéveik alatt a szentírásokkal, a művészetekkel és más tudományokkal is megismerkednek, miközben nagyon egyszerű életet élnek.

Vánaprasztha - visszavonult élet

A szentírások azt javasolják, hogy az ember házasélete végén, 50-55 éves kora körül vonuljon vissza a családos élettől, és teljes idejét szentelje a lelki életnek. Ekkor az ember először a vánaprasztha életrendbe lép, amikor a férj és a feleség feladják az egymással való nemi érintkezést, de a feleség segítőként férje mellett marad. Ilyenkor együtt meglátogatják a különböző szent zarándokhelyeket, mint például Purit, Haridwart, Rishikést és Vrindávanát. Bár együtt élhetnek a családjukkal, mégis elkülönülnek a világi élettől, ahhoz hasonlóan, ahogy a vízben álló lótusz szirmát sem érintik a vízcseppek.

Szannyásza - a lemondott élet

Élete alkonya felé (kb. 70 éves korában) a férj megszakít minden kapcsolatot a családjával, és belép a lemondott életrendbe, hogy teljesen a lelki élet gyakorlásának szentelje idejét. Hozzátartozóiról ekkor már legidősebb fiúgyermeke gondoskodik.

Lemondva a világról a meditációban és Isten szolgálatában foglalja le magát. Adományokból tartja fenn a testét, s vándorolva a Legfelsőbb Úr szolgálatáról és az önmegvalósítás folyamatáról tanítja az embereket. Tilos bármiféle bensőséges kapcsolatot fenntartania nőkkel, s vagyongyűjtésre és kényelmes életre sem törekedhet. Teljesen a Legfelsőbb Úr kegyére kell bíznia magát.

A Védák

A Védák a hinduizmus szentírásai. Nyelvük a szanszkrit, a világ egyik legősibb (ha nem a legősibb) nyelve. A véda szó azt jelenti, hogy "tudás". A Bhavisja Purána szerint a védikus irodalom magába foglalja az eredeti négy Védát - Rig, Atharva, Jadzsur és Száma - az Upanisádokat, a Mahábharatát (amelynek a Bhagavad-gítá az egyik fejezete), a Pancsarátrát, a Rámájanát és a Puránákat. Ennek ellenére sok nyugati tudós azon az állásponton van, hogy ezek közül csak a Rig, a Jadzsur, a Száma és az Atharva Védák tartoznak az eredeti védikus irodalomhoz. Ezt a véleményt azonban sem maguk a hindu szentírások, sem pedig az olyan fontos tanítók, mint Sankara, Rámánudzsa vagy Madhvácsárja nem fogadják el. A Cshándogja Upanisád szerint a Puránák és az Itihászák az ötödik Védát alkotják. A legfőbb feltétele annak, hogy egy irodalmat védikusnak fogadjanak el, az, hogy ugyanazon az alapelveken nyugodjon, mint a védikus szentírások.

A hagyomány szerint bármely mű, amely a Védák végkövetkeztetéseit tárgyalja azok jelentésének megváltoztatása nélkül, védikus írásnak fogadható el, még akkor is, ha a Védákkal nem egy időpontban keletkezett. A védikus szentírások hatalmas terjedelműek. A Mahábharata 110 000 verset, a Rig Véda 1 017 himnuszt, a 18 fő Purána pedig sok százezer versszakot tartalmaz. A Rig Védában Indrát (a Mennyek Királyát), Szúrját (a Napistent) és Agnit (a tűz félistenét) dicsőítő himnuszokat találhatunk. A Jadzsur Véda néhány vallásos szertartás szabályait magyarázza el, s leírja a védikus áldozatok végzésének, valamint az áldozati helyek és az oltárok készítésének módját. Az 1 549 himnuszt tartalmazó Száma Véda főleg a zene és az éneklés tudományával foglalkozik (száma = dallam), s olyan istenségekhez intéz imákat, mint Indra, Agni és Szóma, a hold félistene. Az Atharva Véda, amely 6 000 versből áll, leginkább az áldozatok során használatos mantrákat tartalmazza, s ezenkívül az orvostudományról, bizo-nyos varázslatokról és a felszabadulásról is ír.

Az Upanisádok közé körülbelül 108 filozófiai értekezést sorolnak, amelyek a transzcendensről, vagyis Istenről és az egyéni lélekről szóló okfejtéseket tartalmaznak. Tizenhármat ezek közül különösen fontosnak tartanak: a Katha, az Ísa, a Cshándogja, a Prasna, a Kéna, a Mundaka, az Aitaréja, a Taittiríja, a Brihad-áranyaka, a Kaushitaki, a Maitri, a Mándukya és a Svetásvatara Upanisádokat.

A védikus irodalom egyik legfontosabb műve a Manu-szamhita, vagyis Manunak, az emberiség ősatyjának a törvénykönyve. E mű egyike azoknak a Dharma Szútráknak, amelyek megadják az erkölccsel és a viselkedéssel kapcsolatos szabályokat, betartandó erkölcsi törvényeket és elvégzendő kötelességeket az emberek számára. A mű azt is taglalja, hogy bizonyos bűnök elkövetéséért milyen büntetést kell kiszabni, hogyan kell áldozatot végezni, mik a nők kötelességei stb. Beszél a temetési ceremóniákról, a tisztulási szertartásokról és sok más témáról is, amelyek a társadalomban élő emberek életéhez szorosan kapcsolódnak.

A védikus irodalom legfontosabb célja az, hogy az embereket felvilágosítsa az önmegvalósításról, valamint az anyagi kötöttségektől és szenvedésektől való megszabadulás (móksa) tudományáról. A Védák azt tanítják, hogy az anyagi test és ez a világ csupán átmeneti, míg a lélek örök, s eredeti otthona a lelki világ, ahová meg kell próbálnia visszatérni. Ennek legeredményesebb útjának Isten szolgálatát tartják.

A Védákat örökkévaló szentírásoknak tekintik, amelyek magától a Legfelsőbbtől származnak. Száraz anyagi logikával vagy tapasztalati úton nem lehet megérteni ezeknek az írásoknak a mondanivalóját. Úgy tartják, hogy a közönséges, materialista gondolkodású emberek számára mindez felfoghatatlan. A Védák tudását teljesnek és csalhatatlannak tekintik, amely megértésének hiteles módja az, ha valaki megfelelő, autentikus forrásból, egy lelki tanítómestertől hallja azt.

Védikus tudományok

Az ősi Indiában a tudományos ismeretek nagy része a Védákból származott. A matematika már Kr. e. 2500-ban nagyon fejlett volt. A nulla és a tizedesvessző használatának rendszerét is indiai matematikusok fejlesztették ki. Az asztronómia tudománya például a korabeli, rendkívül bonyolult algebrát használta. Az Kr. e. 2000 körül írt Szúrja Sziddhánta, amely a bolygók tudományával foglalkozó csillagászati könyv, gyakorlatilag a trigonometria és a geometria teljes rendszerét alkalmazza számításai során. Az asztronómia tudományának alapelvei a védikus irodalom bizonyos könyveiben már 5000 évvel ezelőtt megjelentek. Az építészet tudományával is külön szentírás, a Silpa Sásztra, illetve a Szthápana Véda foglalkoznak. Már több ezer évvel ezelőtt is voltak megtervezett városok templomokkal, kertekkel, házakkal, palotákkal, mesterséges tavakkal és erődökkel. India templomai között még ma is találhatunk olyat, amely több mint ezer évvel ezelőtt épült. A Dhanur Véda a harcászat tudományáról beszél részletesen, amelyben a fegyverkészítésről és a durva, illetve finom fizikai fegyverekkel történő hadviselés módszereiről esik szó.

A LEGFONTOSABB HINDU ÜNNEPEK

Indiában a fesztiválok a boldog ünneplés és a lelki tisztulás idejét jelentik. Ünnepnapokon az emberek gyakran böjtölnek, hogy megtisztuljon szívük a szennyeződésektől. A templomokat feldíszítik, és pompás ételeket ajánlanak a múrtiknak. Az ünnepek általában az indiai holdnaptárt (Vikramaditját) követik, és emiatt a nyugati naptár szerint minden évben más-más napra esnek. Ez a naptár a teliholddal kezdődő holdhónapokon alapszik, s 30 havonta egy szökőhónapot fogad el, hogy a hónapok egyezzenek az évszakokkal. Ez a rendszer 79 évvel jár a keresztény naptár előtt.

Az indiai holdhónapok és nyugati megfelelőik

Mágha - január, február, Phalguna - február, március Csaitra - már-cius, április, Vaisáka - április, május, Dzsjaista - május, június, Aszada - június, július, Sravana - július, augusztus, Bhadra - augusztus, szeptember, Asvina - szeptember, október, Kárttika - október, november, Aghan - november, december, Pausa - december, január.

Dushéra

A Dushéra Rámacsandra Rávana felett aratott győzelmének ünne-pe. A Ráma feleségének, Szítának a kiszabadítását felelevenítő megemlékezés mintegy tíz napon át tart, amelynek a végén Ráma megöli Rávanát (valójában elégeti Rávana hatalmas képmását).

Ugyanekkor ünneplik Durgá győzelmét a bivalydémon, Mahisászura felett. Egyes helyeken még egy bivalyt is feláldoznak a megemlékezés során. Ez az ünnepség szintén tíz napig tart. Az első kilenc nap éjszakáján Durgá különböző formáit imádják. Durgá kilenc formája a következő: Sailputrí, Brahmacsáriní, Csandraghantá, Kusmandá, Szkandamátá, Katyájání, Kálarátrí, Mahágaurí és Siddhidhátrí. A tizedik napon sok városban hatalmas felvonulással egybekötött parádét tartanak.

Dzsanmástamí

Ez a fesztivál Krisna megjelenésének az ünnepe. A hagyomány szerint Krisna körülbelül ötezer éve született Mathurában. Az ünnepség részeként a hívek éjfélig böjtölnek, mivel Krisna ekkor jelent meg. A templomokat feldíszítik, Krisna múrtiját pedig egy különleges, nyilvános ceremónia keretei között megfürdetik (abhisék). Krisna ilyenkor tejben, joghurtban, ghíben, mézben, valamint olyan vízben fürdik, amelyet valamely szent folyóból, például a Jamunából vagy a Gangeszből hoztak. Nagyon kedvezőnek tekintik, ha valaki részt vesz ezen az ünnepen. Az "abhisék" után végezetül egy különlegesen szép, új ruhát ajánlanak fel a múrtinak.

Ezt az ünnepet Vrindávanában és India-szerte minden Krisna-templomban gondosan kidolgozott rendszer szerint ünneplik meg. A templomok általában színdarabokat és táncokat szerveznek, amelyek az Úr Krisna különböző kedvteléseit jelenítik meg, s éjfélkor nagy áratit tartanak. Krisna templomaiban ez a Bhadra hónap (augusztus-szeptember) két sötét hetének 8. napjára eső nap a leglátogatottabb az év során.

Gítá-jáyanti

Krisna ezen a napon mondta el a Bhagavad-gítát Ardzsunának a kuruksetrai csatamezőn. Kuruksetrán, a híres zarándokhelyen ebben az időben különleges ünnepséget tartanak, amelynek keretén belül hangosan szavalva újra elismétlik a Gítá nagyszerű verseit a vendégsereg nagy elégedettségére. Ezt a fesztivált december-január hónap fényes két hetének 11. napján (ekádasín) tartják. A Bhagavad-gítát a hinduk többsége a legfontosabb szentírásnak tekinti.

Navarátrí

A Navarátrí kilencnapos ünnepség (nava=kilenc). Ezen a fesztiválon három fő istennőt imádnak. Az első három napon először Durgát, aztán Laksmít, végül pedig Szaraszvatít imádják. Az istennők képmásait elkészítésük és imádatuk után a tengerbe vagy egy tóba süllyesztik. A fesztivál utolsó napját Dusherának vagy Vijayadasaminak nevezik.

Ilyenkor Gudzsarátban a nők és néha a férfiak is garbha táncot járnak, amely során ringó léptekkel egy nagy körben táncolnak, s közben ritmikusan tapsolnak. Jelentős társadalmi és vallási ünnepség, amelyet szeptember-október hónapban tartanak. Általában szeptember végén kezdődik, még a hold megtelése előtt.

Rádhásztamí

Rádhásztamí Srímatí Rádháránínak, Srí Krisna hitvesének a megjelenési napja. Ez az ünnep Bhadra hónap (augusztus-szeptember) fényes két hetének 8. napjára esik, 15 nappal Krsna megjelenése után. Vrindávanában rendkívüli népszerűségnek örvend ez a fesztivál, s a város minden lakója késő estig ünnepel e napon.

Siva Ratri

Siva Ratri az Úr Siva megjelenési napja Phálguna (február-március) hónapban. Varanasziban, Kalahasztiban, Csidambaramban, Srisailamban és más helyeken, ahol fontos Siva-templomok vannak, különleges ünnepségeket tartanak e napon. A templomokban álló Siva-lingákat szent vízzel (általában a Gangesz vizével), tejjel, ghível (tisztított vajjal), joghurttal, mézzel, virágszirmokkal és más kedvező dolgokkal fürdetik meg. A hívek a nap egy részében böjtölnek, és Sivát dicsőítő himnuszokat énekelnek.

Sráddha

Ezt az eseményt szeptember-októberben tartják, amelynek folyamán a gyermekek felajánlásokat tesznek halott őseiknek. Ezt általában a legidősebb fiú végzi el. A felajánlásokkal az ősök eltávozott lelkének békéjéről gondoskodnak. A sráddha ceremónia idején az emberek tartózkodnak az ünnepléstől, a vigadalomtól, s megpróbálnak lemondani az érzékeik elégedettségét célzó cselekedetekről.

Vámana dvádasí

Vámana dvádasít augusztus-szeptember folyamán ünneplik. A szentírások azt javasolják, hogy a hívő emberek ezen a napon az Úr Visnut Vámana formájában imádják. Úgy tartják, hogy aki megtartja ezt az ünnepet, és ezen a napon adományoz a bráhmanáknak, az a következő életében királyként fog megszületni egy olyan mennyei királyságban, mint amilyen Bali Mahárádzsának volt.

Avatára - szó szerint azt jelenti: "aki alászáll". Isten részlegesen vagy teljesen felhatalmazott inkarnációja, aki egy bizonyos küldetés beteljesítése végett száll alá ebbe a világba.