II. RÉSZ - 3.) Fejezet - Az Úr Buddha vallása és filozófiája - Sziddharta Gautama Buddha élete és karmája - 2

Gautama a szerzetes

Sziddhárta herceg éppen hogy betöltötte a 29. életévét, de mint koldusszegény szerzetes, alig egy hónapja tengette az életét, amikor egy szalfa alá kuporodott mivel záporozott az eső. A szerzetes másnap reggel köhögve ébredt, most pedig itt gubbasztott a sárban, reszketve a hidegtől, csontja velejéig átázva. Ekkor észrevett egy kis embercsoportot, akik egy barlanghasadékban találtak menedéket, de óvatossággal és figyelemmel viseltetett irántuk. A fiatal szerzetesnek meditálva üldögélni kellett, éhesen miközben orrát betöltötte a tűzön rotyogó bárányhús illata, ez számára maga volt a kínszenvedés. Az egyik viszont észrevette Gauttamát és megszánta és étellel a kezében közeledett felé.

Namaszte: az üdvözlés legegyszerűbb módja volt, de egy szerzetes szájából áldásként is hangzott. (Jelentése: Üdvözlöm, ami szent benned.)

Megkérdezte a férfi, aki favágó volt, hogy mi a neve?

Gautama – Sziddhárta visszatartotta a lélegzetét.

A családnevét használta, amit mindenfelé jól ismertek. Ám ez a név századok óta törzsi névként is használatos és számos közember viselte. Régi nevének elvetése nagy lépés volt számára a hit útján, az első lépés régi énjének teljes megtagadása felé. Egyszerre érezte magát magányosnak és diadalmasnak. Vándorlásának első napjain, ha gyanús alakok bámulták meg, keze ösztönösen a kardja felé nyúlt, csak aztán ébredt rá, hogy nincs már többé kardja. Alázatos gondolatokat próbált meg magára erőltetni. (Szent ember vagy, majd Isten megvéd.)

A favágó Gautama felé lökött egy puha, félbevágott és kivájt krumplival is főtt rizzsel teli tökhéjat.

Gautama: Áldott légy testvérem. – és jótevője szemébe mélyedt ahelyett, hogy rávetette volna magát az ételre.

Favágó: Te is légy áldott.

Ezzel visszasétált a tűzhöz a többiekhez.

Szannjásziként vagyis olyasvalakiként, aki teljesen lemondott a világ hívságairól, Gautamának nem lehetett egyéb tulajdona, mint sáfrányszín ruhája (1), vándorbotja (2), nyakában logó olvasója (3) és koldustálkája (4).

Gautama az étel elfogyasztása után felállt és mivel fizikailag gyengének érezte magát ezért, így gondolkozott.

„Jóságos Istenek, védelmezzétek szolgátokat a szükség idején!”

(Az eső közben viszont eset és a sárban kellett járnia.)

De Gautama megbékélt vele. Ám a beletörődés üres békének bizonyult, nem töltötte ki valódi megelégedés. Gautamát megdöbbentette, hányféle módón képes gondolata piszkálni. De Gautama kutatott valami láthatatlan és elérhetetlen után. És belefáradt az önmagával folytatott meddő vitába, elkezdte inkább a lépteit számolni: 1, 2, 3.

Gautamának ekkor eszébe jutott a feleségével folytatott utolsó beszélgetése és egy gondolat. Ez az élet azonban csak része annak, ami vagyok. Mindent meg kell ismernem, és ha itt maradok, ez nem sikerülhet.

Szannjászinak állni jámbor cselekedetnek számított, igaz, a köztiszteletben álló személyek általában csak idős korukban szánták el magukat ilyesmire. Sokan kivárták a 70. életévüket. Némelyik szerzetes eredendő elhivatottságot érzett a remeteéletre.

7, 8, 9 – Gautama ismét a lépteit számolta.

Gautama azonban ilyen gyermeteg trükkel nem csalhatta meg önnön értelmét.

-          Majdnem megölted – vádaskodott keserűen a tudata.

10, 11, 12 – ismét számolt.

Amikor végül eljött a távozás ideje, a herceg két búcsúszertartást is elvégzett.

1)      Feleségének (Jásodhara) álmában adott egy csókot.

2)      Kisfiát is megcsókolta, (a fiú 4 éves volt Sziddhárta távozásakor) Rahula is aludt. (Sziddhárta ezt végül is nem tudta megtenni. Ha felébred, és rám néz, soha nem leszek képes elmenni.)

Aztán eszébe jutott Gutta haldoklása és egy mondat. Egy halott lányt gyászolsz, akit úgyse találtál volna meg soha.

(Gutta egyik nénikéje volt Sziddhártának és a herceg kedvelte őt.)

A herceg a távolba meredt: minden egyes szó szíven ütötte. Küldetéses könyörületessége valóban akkor vette kezdetét, amikor Szudzsata felkutatására indult.

Sziddhárta a palotából éjjel távozott, Kanthaka nyergében, de Csanna is elkísérte egy darabon. Sziddhárta a ruháját el akarta égetni, de Csanna esetleges visszatérésére gondolva nem akarta.           

Sziddhárta: Csinálj velük, amit akarsz. A ruha olyasvalakié, aki már nem én vagyok többé. Aztán levágta a szép és dús haját.

A palotában élők lelkűk mélyén mind úgy érezték, hogy Sziddhárta tulajdonképpen meghalt. Sziddhárt amióta az eszét tudta, soha nem ragaszkodott kasztja kiváltságaihoz.

Csanna: Tényleg úgy festesz most, mint egy igazi szerzetes.

A folyó mentén váltak el egymástól, éppen akkor, amikor a Nap a fák csúcsai fölé hágott. Csannának sehogy sem akaródzott búcsút venni barátjától. Gautama testét ezután könnyebbnek érezte, hosszú hajától és súlyos ruházatától megszabadulva öröm és nyugalom töltötte el lelkét. Csak halvány elképzelései voltak arról, új énje hogyan éli majd életét. De nem fizikai szükségletei aggasztották. Ahhoz, hogy valóban Gautamává válhasson, tanítót kell találnia magának.

Szákja: Szuddhódána királyságának a neve.

Kapilavasztu északon feküdt annyira, hogy a legtöbb kereskedő csak eddig merészkedett, hisz odébb a vidék már túl vadnak, az út pedig túl veszélyesnek bizonyult volna számukra.

Dharma: Filozófiáról van szó, valamilyen sajátos tanításról, amelyet a tanítványok elsajátítanak.

Sziddhárta titka, önmaga előtt is rejtve maradt, miközben vágya évről évre egyre erősebben gyötörte.

Ha akár pár évet is még a palotában kell töltenie, akkor a király megöregszik és Sziddhártából király lett volna. De Ő szerzetes szeretett volna lenni, mert ismerte őket, pedig soha sem találkozott velük.

„Király lett volna”: Ez pedig semmiképpen nem történhetett meg. Sziddhártát semmi sem kényszeríthette arra, hogy elárulja önmagát.

Gautama elméjét nem lehetett egykönnyen meggyőzni. Az eső tovább ömlött az út pedig sötétségbe borult. Semmi értelme nem volt vitatkozni reménytelenül makacs elméjével. Gautama gondolkodott vajon Ő-e az egyetlen halandó, aki képes mindent feladni azért, hogy cserébe a világ bizonytalanságát és kínjait szenvedhesse el. Ezt a jövőben szeretné feltenni tanítójának, ha egyszer rátalál. Ha egyáltalán rátalál egyszer.

10, 11, 12 – Gautama ismét lépteit számolta.

Gautama, vándorlása során sehogyan sem volt kedve, hogy egy legyen egy halom tanítvány közül. Gautama tanulni akart ugyan, de énjét nem kívánta feladni. Gautama azt hitte, hogy szannjászik, akikkel útja során találkozik majd, komoly és különleges emberek lesznek.

Az első szerzetes, akivel találkozott Ganaka volt.

Gautama ezeket a kérdéseket intézte hozzá.

Gautama: Tanítás nélkül hogyan lehet szerzetes egyáltalán valakiből?

Ganaka: Hallgass, inkább a tapasztaltabbra. Nagy csomó szépen csengő ideával tömik majd tele a fejedet, aztán ha kiszipolyoztak a tanítók, akkor mehetsz Isten hírével, amerre akarsz.

Gautama: Mesélj mi történt veled?

Ganaka vállkendőjébe nyúlt és egy nagy lepényt vett elő és megfelezte Gautamával.

Ganaka: Mintha csak magamat látnám.

Gautama: Jámbor ember voltál?

Ganaka: Még akkor is erősen hittem, amikor kedves Baddhámnak oly nagy kínok közt kellett meghallnia, hogy csak azért könyörögtem, bárcsak véget érnének már szenvedései.

Gautama: Szerintem ma is jámbor ember vagy. Megáldott az élet. Még akkor is, ha senki sem látja, gondolom.

Gautama egyik fő jellemvonása a diplomatikusság volt.

Szolgálatra vonatkozó szerzetesi fogadalomról.

Egy szentnek mindenen felül kell emelkednie.

(Útközben láttak és találkoztak egy házaspárral, akiknek felborult a szekere és Gautama önkényesen és segítőkészen rohant oda a bajbajutottakhoz. Segített nekik a szekeret újra talpra állítani és visszapakolni a rakományt a helyére.)

Ganaka így fogadta, amikor visszatért Gautama a feladat után.

Ganaka: Én csak a világ része vagyok, ha valóban tanítóra van szükséged, fordulj a világhoz. Amikor tehát segítettél rajtuk, megakadályoztad, hogy magukon segítsenek – ez az élet egyik bölcsessége. A férfi az úr, a nő pedig a szolga. Az embernek nem szabad a másik ember életébe beleszólnia. De végül is, mi közöd az egészhez? Hisz te csak egy vándor koldus vagy!

Gautama: Sajnálom, ha így látod.

Ganaka: Inkább mást kellene sajnálnod. Megmondom, most mire gondolsz. Előkelő születésű vagy, tehát úgyis igazad van.

(Szuddhódána, azóta amióta a fia elhagyta a palotát rémálmok gyötörték. Az egyik ilyen volt. Szomorúan bandukol egy porlepte mezőn, amikor egy sekélyre ásott sírra bukkant, melyben fia holtestét látta. A király lehajolt, hogy megölelje, ezzel is esetleg a saját életerejét visszapumpálja a fiába, amikor az ölelés közben egy hangot hallott, aki így szólt hozzá:

„ A herceg nem király.”- ezek Sziddhárta szavai.

Abban a pillanatban, amikor kiejtette őket, hideg verítékben úszva felriadt. Előbb azonban még vetett egy futó pillantást a hulla arcára, és látta, hogy az arc porrá omlik.

Amikor a király felébredt ezeket gondolta. „Jól tudom mit tettem a fiammal és mindazokkal, akik szenvedtek miattam.”

A király viszont feloldotta magát, így Csanki a főbráhmin élete megmenekült. De viszont Szuddhódánának hatalmas lelkifurdalása volt minden pillanatban, amióta a fia elhagyta a palotát. Canki a király előtt viszont eltitkolta az a tényt, hogy ennek ellenére fiára dicső sors vár.

Szudzsata eltűnése óta Dévadata kegyvesztett lett, de a király nem száműzte őt.

Szuddhódána viszont sohasem tudta, hogy Dévadatát egy démon akarta királlyá tenni. Ez a démon Mara volt. Dévadatát azonban, ha nem a szenvedélyes gyilkolási vágy gyötörte, akkor magánytól kellett szenvednie.

Dévadata egy szép nap, nem sokkal az után, hogy Sziddhárta szannjászinak állt, kilovagolt és találkozott egy emberrel, akin Sziddhárta ruhája volt és miután beszélt vele, megölte azt az embert, aztán a tetemet elvitte a palotába és elhitette a palotabeliekkel, hogy Ő Sziddhárta. A fejet levágta, de azt nem vitte magával.

A kertben Szuddhódána közeledett mivel hallotta a zúgolódást.

Szuddhódána: Hol van? Hol a fiam?

Amikor meglátta a tetemet megtántorodott az iszonyattól és ez volt első emléke a szenvedés hosszú útján, amely örök időkre várt rá. Sarkon fordult és szobájába vette útját, lelkiismeret furdalástól és szomorú keserűségtől gyötörten.)

Gautama már 3 hónapja elhagyta otthonát, amikor egy kis tisztásra lépett és tudta, hogy megtalálta végre, amit keresett. Elméje már nem gyötörte azzal, hogy hazacsábítsa és gondolatai felhagytak a kínzással és szabadnak érezte magát. Többé nem riadt föl éjféltájt, készen a menekülésre. A tisztáson látott egy szerzetest, aki akár Aszita is lehetett volna, de nem Ő volt. Éppen meditált. Egy közeli fa árnyékában aztán Gautama szintén letelepedett és keresztbefonta a lábait. Immár 10 esztendeje meditálgatott, és ahogyan azt Aszita megígérte, egykor menedékre lelt ebben a külvilág elől. A magányismerős hely volt számára. De a magány kedvéért nem szerette volna elhagyni a világot, ahogy az aszkéták teszik. Az öreg remetével szemben üldögélve az árnyékban, Gautama lehunyta a szemét és belülre lépett. Kezdetben nehezen tudott teljesen megnyugodni.

Ahogy a szent iratok mondják az elme olyan, mint egy száguldó kocsi, melyen a kocsi szüntelenül csépeli a lovakat. A kocsi belsejéből azonban egy hang ezt suttogja: „Állj meg kérlek!” Kezdetben a fogat és a kocsis nem törődik a hanggal. Hiszen nagyon halk, sosem követelő. Idő múltán azonban a hang átveszi az irányítást, a kocsis és a lovak visszafogják a vad vágtát. Lépésről lépésre lassítanak, míg az elme teljes nyugalomba nem jut. Gautama ekképp tanult meg egy alapvető leckét: „ami rohanni képes, az meg is tud állni.” 

Gautama ígéretet tett önmagának, hogy olyasvalakit keres magának, amilyen Aszita volt.

Leszállt a sötétség és a remete még mindig mozdulatlanul ült. Gautama felkelt és a patakhoz ment inni és szedett pár gyümölcsöt és visszatért a tisztásra. A szerzetes 3 napig nem kelt fel a meditálásból. Gautamára mély benyomást tett, hogy a remete képes volt olyan mozdulatlanul ülni, mintha Siva-szobrok egyike lett volna. Gautama a 2. nap aztán meg, mert kockáztatni egy bátortalan „namaszté-t”. A 3. estén pedig odasétált az aszkétához és megszólította:

Gautama: Uram?

A remete kinyitotta a szemét.

Remete: Túl sokat beszélsz.

Hangja tiszta és éber volt, a transz tehát nem közönséges révület lehetett.

Gautama: Tanítanál engem?

A remete visszasüllyedt a számadhijába és a nap pedig lenyugodott.

Másnap reggel a remete már felkelt mielőtt Gautama felébredt volna.

Remete: Talán.

Gautama talpra ugrott.

Gautama: Mivel kezdjem?

Remete: Maradj nyugton.

A remete ekkor megint visszasüllyedt a számadhijába és Gautama azért kezdett aggódni, hogy megint 3 napig nem tud a remetével beszélni, de ez a 3 nap 4 nap volt és ez alatt az idő alatt Gautama megtanulta azt, hogy beszéd nélkül is mindent megtudhat a lélek rejtelmeiről. Közben azonban az új tanítvány egyáltalán nem unatkozott. Lassanként betöltötte tanítója lényét. A dolog láthatatlanul ment végbe. Gautama láthatóan megint nagy tanítóba botlott, hiszen akárhányszor hunyta le a szemét, mindig történt vele valami új. A nyugalomra ugyanúgy lelt rá, mint korábban, de ez a nyugalomvibráló és eleven volt már mintha szikrázó fehér fényzuhatag hatolna testébe. Tanítója ízelítőt adott neki mindenből, ami várt rá. Gautamát boldoggá tette helyzete, hiszen vágya 20 éve érlelődött és eléggé felforrt immár ahhoz, hogy régi énje palackjából kibuggyanjon.

    

 Gautama 19 éves, Jasodhara 16 éves volt, amikor megházasodtak.

Sziddhárta Gautama a reményt feladta, hogy Szudzsatát megtalálhatta, de nem felejtette el soha sem.

Gautama meditációja közben Jasodharára gondolt, és amikor végre több órai lelki kínlódás után fel tudott ébredni, akkor a remete ott állt felette és kezét már ütésre formálta. Gautama kapott is egy nagy pofont, amit nem tudott mire vélni, de a remete elmagyarázta neki, hogy az érzelmi vágyait le kell tudnia győzni, ha igazi lelki életet kíván élni.

Ezen pofon után Gautama lelki szemei előtt nem jelent meg Jasodhara képe, és a remete a következő hetekben nem szólalt meg, de Gautama számára ez a mélységes béke korszaka volt. Teste nem reszketett, elméje pedig nem nyavalygott többé. Gautama ekkor elfogadta, hogy szó nélkül kell tanulnia. Nincs egyebe csak önmaga, vagyis minden vihar, amelyet ki kell állnia, belső vihar. Az öreg szerzetes a pár hetes hallgatás után egy meditáció után egy nevet ejtett ki Gautamának és azt mondta, hogy ez Mara volt és érdeklődött utána. Gautama tiltakozott, hogy Ő már hosszú ideje nem gondol rá.

Gautama: Évek óta nem gondoltam Marára.

Remete: Így távol is tartottad. Egy időre.

Gautama: De nem örökre?

Remete: Mara távol tart majd tőlem. Ő üres tálba sosem vet alamizsnát. De Te más vagy.

Gautama: És miért érdekelném én?

Remete: Soha nem engedheti meg, hogy valamire ráébredj. Mert, ha ez megtörténik, végzetes lesz számára.

Gautama: Akkor segíts, Uram. Ha tudod a módját, hogyan pusztíthatnám el a démont, mond meg – könyörgött.

Remete: Meg kell hallanod mindazt, amit én taníthatok. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszabadulj a démontól.

Gautama pánikba eset és leborult a remete lábai elé és könyörgött neki.

Gautama: Végem van. Legalább azt mond meg, hogy mit keressek.

A remete ekkor szó nélkül lehunyta a szemét és meditálni kezdett. Másnap Gautama hűlt helyét találta a remetének. Atán ezen a napon ráeszmélt Gaztama arra, hogy amit Mara soha nem enged megtalálnod: az igazságot arról, ki is vagy valójában.

Gautama furcsállta, hogy egyetlen egy nap, semmivé foszlatta mindazt a békét, amelyet mestere segítségével az erdő mélyén, nagy nehezen felépített!

Ezek után újra vándorútra kelt és ott motoszkált benne az a kérdés, hogy Marának miért pont Ő kell, és hogy mi lehet az ellenszer, hogy ne kísértse többé Őt. De válaszok után kutatva elfáradt és ledőlt egy kidőlt fára és elszundított, amikor viszont felébredt, akkor egy 5 főből álló kis csapat vette körül és nézték, hogy mit csinálhat Gautama. A legidősebb közülük Pabbata volt, aki felajánlotta, hogy csatlakozhat hozzájuk, mert ők is keletre tartanak. Gautama elfogadta a meghívást. Ők öten unokatestvérei voltak egymásnak.

Gautama azonban másnap reggel korán felkelt, megmosakodott és meditált egyet és otthagyta az 5 unokatestvért. Egy szúfolt főúton haladt tovább és lesütött fejjel és szemekkel tűrte, hogy a tömegben toszigassák és lökdössék. Gautama álomképeknek érezte őket, akiken akadály nélkül átnyújthatja a kezét vagy akár egyetlen sóhajával el is fújhatja őket.

Gautama ekkor rájött arra, hogy minden egyes ember láthatatlan terhet cipel. Mindenki életével – nagy csomag, csalódással, illetve bánattal teli emlékekkel – menetel előre. És minden vállon ott tornyosult a kor vagy a betegség terhe, az örökös aggodalom és a szüntelen szorongás a jövőtől. Aztán Gautama ráeszmélt arra, hogy az emberek sorsa ott tükröződik a lélekjelenlétük és a szemük mélyén. Ezek után Gautama visszatért az erdőbe és a táborhelyén újra találkozott az 5 unokatestvérrel, akiket otthagyott.

Amikor közelebb ért, Pabbata szemrehányó tekintetett vetett rá, amiért Gautama olyan hosszasan távol volt, de azért szóvá tette a dolgot.

A magány minden szerzetes előjoga: a kevés előjog egyike.

Ne legyen semmid. Adj oda mindent.

Gautama csak erre volt képes gondolni.

A történetben 4 évet ugrunk és ekkor már Gautama végigjárta az egész keleti vidéket és nagyon sokat tanult önmagáról és a világról, a világban betöltött szerepéről és arról, hogy hogyan lehet saját tudatát irányítani. Gautama teljesen azonosult Gautamával. Ekkor Gautama 33 éves volt.

Fontosabb megállapításai és tanácsai:

1)      Tanuljátok meg irányítani az emlékeiteket.

2)      Ne hagyjátok, hogy ők irányítsanak benneteket.

Elméje az önfegyelmezéssel és hallgatással töltött órák eredményeképpen átengedte a kezdeményezést Gautama sziklaszilárd akaratának. Tudata már soha nem űzte vele kisded játékait, sose panaszkodott korábbi keserűségével.

3)      A démonvilág muslincáinak nem szabad ellenállni, hanem szeretettel és bátran, szilárdan, erősen és kőkemény akarattal szembe kell tudni nézni: akkor aztán egykettőre elenyésznek.

Gautama az egyik napon Jasodharára gondolt és úgy tűnt, hogy képtelen kiverni elméjéből a képet, amikor megszólalt belül egy hang: „Nem nekem van szükségem a szeretetre, hanem neked.”

De egy következő pillanatban Ananda zavarta meg, így az előbbi gondolata szertefoszlott. Ananda Gautama utazásai során Ő, került a legközelebb Gautamához, odaadásának és őszinte Istenszeretetének köszönhetően.

Ananda, Udaka és Alara: tanítók Gautama ezen időszakában, amikor vándorolt.

4)      Az erőszak puszta kerülése valóban az erény jele, de nagyobb erény jele, ha segítünk véget vetni a harcnak és az ellenfeleket kibékítjük egymással.

Alara dzsjani volt, vagyis filozófus volt és e mondata után, de tanítványi-tanítói viszonyba került Gautamával.

A szent könyvek szerint a fizikai világ csak álarc, az álarc maga azonban mégsem fizikai jelenség. Illúziókból való, márpedig az illúziókat az elme teremti. Amit viszont az elme teremt, az csak az elme szüntetheti meg.

Védák tanításai:

Mindenkinek két énje van, egy alantasabb, húsból való, amely az anyagi világ illúzióhoz kötődik, illetve egy magasztosabb én, amely örök és öröktől fogva létezik, és amely nem kötődik semmihez. Az alantasabb én a gyönyörre törekszik, a magasztosabb én csak a boldogságra. Az alantasabb ént kínok gyötrik, míg a magasztosabb soha nem érez fájdalmat.

Gautamának tehát fel volt adva a feladat és saját maga előtt nem vallhatott kudarcot, meg kellett találnia magasztos énjét, máskülönben Mara elragadja lelkét és akkor hiábavaló lett, volna az elmúlt 33 küzdelmes és fáradságos szenvedéses év. Gautama hónapokon átimádkozva, meditálva és tanulva csupán arra törekedett, hogy utat találjon magasabb énjéhez. Egy napon azonban Alara fia érkezett a táborhelyre, aki csont soványan éhezett. Gautama egy tál rizst akart neki adni, de Alara kilökte kezéből a tálat és félrehívta Gautamát és ezeket, mondta neki.

Alara: Alantas énemnek egykor családja is volt. De már nem érdekelnek, ahogy az egész világ sem érdekel. Hogyan remélhetnéd, hogy valaha is eljutsz magasabb rendű énedhez, ha továbbra is kötődsz, akár a legvékonyabb kötelékkel is az illúziók eme siralomvölgyéhez?

Gautama nem vitatkozott, de eltöprengett.

2 nap múlva Gautama Alara szobájába lépett és nem ült le a szokott helyére.

Alara: Szinte szomorú vagyok, hogy elmész. Azért jöttél, hogy ezt bejelentsd, vagy nem?

Gautama: Azért!

Alara dühösen és elkeseredve, hogy Gautama elmegy földre, hajította tekercseit.

Alara: Mégis kinek képzeled magad? – csattant fel ingerülten.

Gautama: Tanítványnak.

Alara: Na és mióta merészelik a tanítványok kioktatni a mesterüket?

Gautama: Nem gondoltam volna, hogy ennyire felingerellek.

Gautama a földre térdelt, de nem közelített mesteréhez. Alara már képtelen volt leplezni jeges dühét.

Alara: Ha démonra lenne szükségem, hogy hitem megingassa, megidéznék egy megfelelőt, nem kell nekem ahhoz egy tanítvány, aki váltig csak mosolyog, aztán meg hátba döf.

Gautama ébren figyelt azon törve a fejét, hogyan eshetett mestere minden illúzióról való tudása ellenére a legravaszabb csapdába.

Gautma: Nem azért jöttem, hogy bántsalak.

Alara: De mégis megbántottál!

Alara Gautama fejéhez vágott egy tekercset aztán Gautama sebesen kislisszolt hát a kunyhóból.

Gautama hetekig vándorolt, ezután amikor rátalált következő tanítójára Udakára. Udaka yogi volt. Minden idejét annak szentelte, hogy megteremtse az Isteni egységet és ideje legnagyobb részét csendben, üldögéléssel töltötte. Udaka jobban emlékeztette az erdei remetére, mint Alara. Udaka mind e helyett a lélek, avagy az átman felszabadításának tanát hirdette.

Udaka: Lelkünk, ugyanolyan láthatatlan, mint Isten, de a mienk. Átmánunk állandóan figyel minket, ezt azonban nem vesszük észre. Az átman állandóan vonz, egyre közelebb vonz bennünket az Istenihez, de mi mégsem törődünk vele. Keressük lelkünket, és ha rábukkanunk, ne eresszük, mert az aranynál is sokkalta többet ér.

Gautama, aki elveszítette hitét a felsőbb énben, mély vonzalmat érzett az új tan iránt, mert időt engedett neki a magányra és nyugodtan meditálhatott és üldögélhetett a hűvös csendben, amelyet igazi otthonának tekintett.

A csoport legközelebbi gyűlésén a guru jobbjára ültette Gautamát. Ezt a gesztus elég volt ahhoz, hogy a jövevényt a legidősebb szerzetesek, fölé emelje a méltóságban. Gautama zavarba ejtő kérdéseket intézett Udakához és tudta, hogy mi zavarta meg az imént. Elvesztette az erdei remetét és Alarát is. Ha így folytatja Udaka is, hamarosan kirúgja.

Gautama ekkor vallotta be először magának és jelen helyzetben Udakának, hogy látomásai vannak.

Gautama aznap éjjel, amikor sátrába lépett, Ganakát találta odabent.

Ganaka: Eléggé erőre kaptam már, hogy reggel elmenjek innét.

Gautama: Hová mégy?

Ganaka: Még mélyebbre az őserdőbe. Remélem, kétszer nem talál rám senki.

Gautama: Megint meg akarod ölni magad?

Ganaka: Persze. Ez a dharmám.

Gautama: Ezt már nem engedem.

Gautama kezét az ölébe ejtette, szíve hevesen vert.

Ganaka: Két dolog van, amit még egy szent sem akadályozhat meg. Az egyik a születés, a másik a halál.

Gautama mindent el akart követni, hogy Ganakát megmentse azzal, hogy lebeszélje a halálról, de nem sikerült neki és érezte, hogy kúszik fel a vérnyomása. Ganaka utolsó gondolata Gautamához mielőtt nyugovóra tért (mivel estére járt és aludni szeretett volna.)

Ganaka: Úgy gondoltam, hogy magad sirasd. Ami ma én vagyok, az leszel Te holnap.

Lefeküdt és hátat fordított Gautamának, aki ébren virrasztott mellette órákon át. Gautama elbóbiskolt és mire felkelt, reggel az ágy, amit őrzött üres volt. Ganaka elment és soha többé nem láthatta. Gautamának nagyon fájt, hogy nem tudta lebeszélni Ganakát az öngyilkosságról és mélyen szomorú lett tőle, mert elvesztett valakit, aki fontos volt számára.

Egy reggel Ánanda nem találta Gautamát a sátrában és keresésére indult, és amikor megtalálta akkor a következő párbeszéd zajlott közöttük. Gautamára az erdőben talált rá.

Gautama: Ganaka végképp kétségbeesett, én pedig képtelen voltam megmenteni.

Ánanda: Miért éppen neked kellett volna megmentened?

Gautama: Tudod, kicsoda Buddha?

Ánanda: Nem tudom.

Gautama: Buddha képes megvédelmezni az embereket. Én vagyok az utolsó, aki tudná a választ erre. Meg kellett volna védenem Ganakát.

Gautama lehunyta a szemét. Így szokott eltűnni a világ elől. A szerzetesek közül senki sem volt képes olyan mély szamádhiba süllyedni, mint Ő, és ha ilyen állapotba került nem látott és hallott semmit. Ánanda inkább magára hagyta és visszatért a táborhelyre, miközben szakadt az eső.

Amikor viszont este nem jött oda Gautama, akkor Ánanda aggodni kezdett. Ha Gautama meditálni vonult az erdőbe, sohasem érdekelte esik-e vagy fú.

Ánanda gondolataiba mélyedt: Minden szerzetesnek szolgálnia kell a mesterét, neki Gautamát.

Gautamát máris nagy embernek tartotta. Márpedig ez Őt magát is sok mindenre kötelezte.

---------

---------

Amikor Gautama és Ánanda újra beszéltek, akkor Gautama Ánandának bevallotta, hogy miképpen jött el a palotából és hogy most egy új idegen felismerte Őt, aki a táborba érkezett. A palotában mindenki halottnak hiszi, ezért el kell mennie, és rendezni kell ezt a dolgot.

Gautama: Az a Sziddharta, akit ők ismertek, sosem tér már vissza. Ha erre várnak és ebben reménykednek, akár halott is lehetek.

Ánanda: Térj haza, tégy rendbe mindent. Nem vagyok olyan éles elméjű, mint TE, de ha ennyi fájdalmat okoztam volna a családomnak, úgy érezném, mintha Istent magát árultam volna el.

Gautama: Barátom, új csapdába taszítasz és tanítasz. Minden erőmmel azon vagyok, hogy megleljem Istent. Mindent elhagytam ennek érdekében.

Aznap este még sokat vitatkoztak, Ánanda még hosszasan könyörgött, de Gautama már meghozta döntését. Ánanadának nem engedte meg, hogy ott virrasszon mellette reggelig, mert emlékezett Ganaka esetére.

Gautama: Mielőtt elválnánk, szeretném, ha megtennél valamit. Palotában nőttem fel, de rab voltam benne.

A karma tartja egyensúlyban a jót és a rosszat.

A karma az ISTENI Törvény. Egyetlen hibás lépés félreviheti az ember teljes sorsát.

Hiába vetettem véget Sziddhárta-létemnek, karmája továbbra is kísért.

Ánanda: És mégis mit szándékozol tenni?

Gautama: A halál a születésemtől fogva a nyomomban jár. Végül is, bármilyen keményen küzdök is vele, ő győz majd. Ha elég gyors vagyok, én ölhetem meg előbb a halált.

Gautama tehát elindult, de tudta, hogy szerzetes útitársat is kell szereznie. Gautama minden szerzetesnek, akivel csak összetalálkozott ugyanazt az ajánlatott tette.

„Gyere velem és győzd le a karmádat egyszer s mindenkorra. A halál játékot űz velünk. A játék sokáig tart, de a végeredmény biztos. Ez az egyetlen lehetőséged, hogy győzelmet arass a fájdalom és a szenvedés fölött, amely születésed napjától örökrészed.”

Gautama nem evett már ekkor csak napjában egy marék rizst. Mivel teste megványadt, bőre csontjain feszült, Gautamából titokzatos erő kezdett sugározni. Jámbor göthösségének aurája 5 másik szerzetest vonzott bűvkörébe. Amikor a csapat összeállt, Gautama felfelé indult velük a folyó mentén és egy jókora, rejtett barlangra leltek. A távoli látóhatárt a Himalája áthatolatlan csúcsai övezték. 5 szerzetestársával együtt 5 hónapon keresztül üldögélt a barlangban, a lehető legkevesebbet beszélve.

A levegő friss és hideg volt, mint télen amikor a jég eléri azt a hőfokot amikor tökéletesre szilárdul.

Gautama megpróbált órákig gubbasztani egyedül a hóban, mert kíváncsi volt rá, képes-e annyira meggyötörni a testét, hogy a leghalványabb gyönyörvágytól is megszabaduljon. Nap, mint nap, rendszeresen beleült a hóba teljes magányra és egyedüllétre kárhozatva saját magát és ekkor csoda történt. A sűrű hóesésen át észrevette, hogy egy idegen közelít hozzá. Először elmosódott, sötét árnynak látta csupán a fehér háttérben, de ahogy közelebb ért, Gautama rájött, hogy Ő nem más, mint maga KRSNA ISTEN.

Gyönyörű arcán mélységes nyugalom honolt, bőre pedig kékes-bíbor színben játszott és egyáltalán nem tűnt feketének.

Gautama leborult a hóba.

Gautama: Egész életemben téged kerestelek. Mindent elhagytam a kedvedért.

KRSNA: Tudom. Most pedig térj haza és ne csinálj több meggondolatlanságot.

De Gautama nem adta fel a harcot és tovább kínozta magát, lázadott egyre inkább kívánta a halált, miközben elméje egyfolytában nyüstölte. Testét pedig egyre jobban kínozta. Egész éjjelre egy befagyott tóba telepedett és kajánul hallgatta elméje halálsikolyát.

Gautama felkiáltott: Ha el akarsz pusztítani, tedd most!

Nem tudta pontosan kihez szól. Tanán nem is tudatához, hanem Jámához, a halál Urához beszélt.

Reggelig így ült a tóban, és amikor még mindig élt, ami annak a bizonyítéka, hogy erősebb a Napnál, a szélnél és a hidegnél.

A karma, a test vég nélküli vágyakozása. A karma az elmúlt örömök emléke, amelyeket újra szeretnénk élni, illetve az elmúlt kínoké, amelyeket a jövőben el szeretnénk kerülni.

A karma az én csalfa látomása és az elmét ostromló félelem és harag vihara csupán. Ezért úgy határoztam, hogy gyökerénél irtom ki a karmát – határozta el magában Gautama. 

Visnunak 1008 neve van.

Gautama napok óta nem evett semmit és alig hunyta le a szemét. Nem csoda, ha kissé magánkívül volt.

-          Engedd, hogy a világ legyen a tanítód! (Ganaka mondta ezt régebben Gautamának.)

A világ nem egyébre tanít, mint arra, hogy „Ne higgy bennem!”

A vágyak fantomok: csak arra jók, hogy leplezzék a halálvigyorgó pofáját.

Légy bölcs! Ne higgy semmiben!

Még ha tízezer szállal kötődünk is karmánkhoz egyszer valamennyit eltéphetjük majd. Ha pedig az utolsó kötelék is elpattan, a karma is meghal bennünk.

Az 5 szerzetes 5 éven keresztül tengődött a barlangban, amikor Gautama ezen gondolatokkal viseltetett maga irányában:

„Fogalmam sincs, ki vagyok, mégis áldás kísér, hiszen csak 5 évembe került, és lám, megtudhattam, ki nem vagyok!”

Gautama nyilvánvalóan teljesen tehetetlen és gyakorlatilag béna volt, már nem érzékelt semmit a külvilágból és szerzetestársainak kellett megetetnie és megmosdatnia.

Gautama azonban kutatóúton járt, amely az időkön kívülre vezetnek.

Asszadzsi 3 hónap alatt, csak egyetlen egy mondatot mondott Gautamának.

-          Ha eljön az ideje, majd mi öten visszavisszük a testedet a családodnak.

Végül is Asszadzsi teste mondta fel előbb a szolgálatot, egyedül hevert betegen a dzsungelben. Asszadzsi erőt vett viszont magán és imigyen szólt Gautamához.

Asszadzsi: A lelkemre is gondolnom kell. Ha meghalsz, és én ezt hagyom, a bűnöm akkora, mintha gyilkosságot követtem volna el.

Elgondolkodott, milyen különös, hogy ez a mozdulatlan Istenszobor még eleven, és hogy maszkja mögött éppen rettentő csatákat vív.

Gautamát elhagyták szerzetestársai és ráeszmélt, két utat kell megtennie társak nélkül, a halálig, illetve a megvilágosodásig vezetőt.

Meditációja folyamán a többieknél korábban jutott el a mennyekbe, mégsem beszélt erről senkinek. A mennyei gyönyöröket látta már Gautama, de Ő mégis inkább a szenvedést választotta, amíg el nem ért a pokol kapuihoz, de egy árva démon sem köszöntötte.

-          Már megismertem a félelmet – gondolta. Márpedig a félelem az ördög legfőbb fegyvere. Hadd próbáljam ki a legiszonyatosabb kínt. Akkor majd megszabadulok a félelemtől.

Gautama ekkor felkiáltott: Hol vagy Mara? Azt is látnom kell, mi a legrosszabb, amit mutatni tudsz nekem.

Bizonyos okokból viszont Mara háttérbe húzódott, és soha sem jelent meg előtte. Egy reggel aztán a démonok elmaradtak majd a pokol képe is tovatűnt, csöndet hagyva maga után. Gautama várt. Tudta, hogy legyőzött minden elképzelhető szenvedést, teste már nem érzett fájdalmat, elméjében sem fogant meg többé semmilyen vágy, de jelet még mindig nem kapott, hogy elérte volna a célját. Gautama úgy döntött kinyitja a szemét. Először úgy érezte takaróba van csavarva a teste: pár perc múlva azonban rájött, hogy a takaró a teste. Végignézett önmagán is: két keresztbetett botot látott. A lábait. Két kiszáradt majommancsot. A kezeit. Hirtelen szomjúság tört rá, de az ivótökjében megzöldült a víz.

Gautama ráébredt, hogy elérkezett teljesítőképessége végső határához. Fel akart állni, de ahogy egy millimétert is mozdított végtagjain belenyilallt a fájdalom, már pediglen meg akarta keresni szerzetestársait, hogy beszámoljon a történtekről.

Kényszerítette tagjait a mozgásra és lassan kúszni kezdett a tisztáson. Érezte teste kegyetlen szomját. Talán időben jut vízhez, talán nem. Nagyon lassan jutott előbbre a mozgásban. Minden további mozdulat, még a vonaglás is, lehetetlenné vált számára. Soha nem gondolta volna, hogy a megvilágosodás az utolsó dolog, amit megér, mielőtt meg kell halnia.

Buddha a megvilágosodott

Gautama amíg mozdulatlanul hevert a földön egy árnyék vetült rá. Gautamát egyébként már cseppet sem érdekelte, hogyan végzi földi életét. Az árnyék egy fiatal lány alakját rajzolta ki Gautama előtt és imígyen szólt Gautamához.

Szudzsata: Kérlek, ne halj meg!

Aztán a lány valamit az ajkához nyomott. Egy edény volt vízzel teli, de Gautama tiltakozott, aztán a lány így szólt hozzá:

Szudzsata: Azért jöttem a folyóhoz, hogy a folyam Isten megáldjon. Egy hónapon belül férjhez megyek.

Szudzsata legföljebb 16 éves lehetett, egyedül jött.

Gautama: Hogy én Isten?

Gautama még mosolyogni sem tudott olyan erőtlen volt, így nem tudott semmit sem tenni az ellen, hogy a lány fel ne segítse, ne karolja át és ne etesse meg.

Szudzsata: Muszáj enned.

Gautama: Menj és keresd csak meg az Istenedet.

Gautama nem fogadta el az ételt, mire a lány makacskodni kezdett.

Szudzsata: Azért sem hagylak itt. Nem akarom, hogy az emberek azt mondhassák, hogy Szudzsata ilyesmit tett.

Gautama nem akarta elhinni, így rákérdezett még egyszer a nevére, aztán amikor újra hallotta a Szudzsata nevet, akkor könnyek szöktek a szemébe. Aztán Gautama kitátotta a száját és a lány édes rizst, amit tejben fött, végre el tudta jutatni neki.

Gautama ekkor elmotyogta magát.

Gautama: Mit tettem!?

De tudod mit? Mivel ilyen kedves és ennyire nagy vággyal segítesz nekem, most rád bízok egy bizonyos tudást. És most jól figyelj rám.

Lehet, hogy Isten vagyok, de az is lehet, hogy nem, de egy biztos, hogy a lelkem-halálom után reinkarnálodni fog a karma törvényei értelmében.

És, hogy hogyan lehet majd felismerni a reinkarnáltamat és a vele lelki szimbiózisban élő bhaktáját arra a következő a válaszom.

Reinkarnált vagy avatár:

Aki képes lesz teljes és tökéletes tudatosság nélkül véghezvinni és beteljesíteni az életutamat a jövőben, születési helytől függetlenül, az a transzcendens törvényeknek megfelelően az a hiteles avatárom és reinkarnáltammá válik a születéskarma szerint.

Bhakta:

És aki képes lesz felismerni a születéskarma szerint a reinkarnáltamat és avatáromat az tekinthető az első számú bhaktának, aki rendelkezhet azzal a tudással, ami a Legfelsőbb Isteni Személyiség jelenlétére és mibenlétére vonatkozik.

Lelki szimbiózis:

Lelki szimbózisnak nevezzük, azt a lelki létet, amikor egy adott anyagi testben két lélek lakozik egyszerre egy egész életre és ez a két lélek a személyiségjegyeiben és pszihologiájában folyamatos egymásra való kölcsönhatásban, úgy egészítik ki egymást (úgy hatnak egymásra), hogy egyes személyiségjegyeik külön-külön és összességében tekintve egyszerre kiadják és megvalósítják a tökéletes lelki struktúrát és létet.

Az ilyen lelki szimbiózis a lelkek fogantatásakor és a lelkek, megszületésekkor alakulhat ki kizárólagos módon és értelemben. Ez után az egy adott anyagi testben megszületett lélek két személy (saját maga és a hozzá rendelt másik személy lelke) lelki aspektusait viseli élete végéig a transzcendens törvényeknek megfelelően. 

Gautama: Lényegét tekintve Szudzsata mi lelki szimbiózisai vagyunk egymásnak, akár hiszed akár nem.

Szudzsata: Haza kell jönnöd velem. Tudsz egyáltalán járni? Ameddig bírlak, elviszlek, aztán szólok majd a bátyámnak.

Óvatosan talpra segítette Gautamát.

Egy darabon el is vitte Szudzsata, de aztán a folyam végén a főútnál egy fa alá ültette és megkérte, hogy ne hagyja elvinni senki által magát, ezzel elment a lány.

Gautama pedig ott maradt magányosan és a Szudzsata név ismételgetése után elevenen törtek fel belőle az emlékek és újra átélte a régi élményeket, amikor a lánnyal volt. Tudata rétegekben kelt életre, sorra újjászületve a múlt képei és érzelmei. Ekkor rájött arra, hogy karmája nem pusztult el, és még nem halt meg Ő sem. Fejét könnyűnek érezte, mellkasát hideg veríték verte ki. Megváltás lett volna számára az eszméletvesztés, elengedte hát magát: a folyamatos zuhanásérzet állapotába süllyedt. Tudatát pedig Ganaka arcának a képe töltötte be. Aztán a feketeség, ekkor mindent magába nyelt.

Amikor magához tért, akkor Szudzsata kunyhójában volt és a lány 5 hétig ápolta miután Gautama ki akart menni a szabadba, de még nem volt olyan erős, hogy fel tudjon kelni. Szudzsata főzött neki rizst és lencsét, amelyet összekevert. Gautamát nem zavarta, hogy olyan tehetetlen és kiszolgáltatott volt. Egy valamire volt képes a fekvésre. Halvány nyoma sem maradt benne a megvilágosodásnak. Ideje zömét bámészkodással töltötte miközben eszébe jutott a szent könyvek egyik mondata.

II. RÉSZ - 3.) Fejezet - Az Úr Buddha vallása és filozófiája - Sziddharta Gautama Buddha élete és karmája - 3

„Világok kelnek és múlnak, mint a tető résén átszűrődő napfény pászmájában a porszemek.”

Régebben szépnek érezte ezeket, a szavakat, most pedig üresen csengtek.

Gautama: Ma éjjeltől egyedül eszem, holnap pedig akkor is kimegyek a szabadba, ha neked kell kicipelned.

Aztán Gautama megjegyezte, hogy Szudzsata milyen gyönyörű!

Szudzsata: Most minek mondasz nekem ilyeneket? Azt mondtad, fogadalmat tettél.

Gautama: Az én fogadalmam nagyon erős lehet, mert látom, hogy gyönyörű vagy, mégsem érdekel.

Aztán jó pár nap múlva, amikor Gautama egy kicsit jobban lett és kint ült az udvaron, akkor Szudzsata imigyen szólt hozzá:

Szudzsata: Mit művelsz itt? Nem azért mentettelek ki az erdőből, hogy itt lopd a napot! Találj valami elfoglaltságot magadnak – majd elfordult és sírva fakadt.

Gautama: A kedvedért mindent megteszek, amit csak tudok, mindent neked köszönhetek!

Hangja alázatosan és őszintén csengett, de legbelül, épp olyan távoli volt számára a lány kétségbeesése, mint minden más egyéb a világon.

Másnap reggel azonban üresen találta a kunyhót, Szudzsata elment. Aztán megpróbálta kiszámolni, hány éves is lehet. Talán 35 nagyjából. Mivel már elég jól volt ahhoz, hogy ne szoruljon ápolásra ezért el kellett döntenie, mihez is kezd ezután. Vagy tisztességes munkát kell keresnie, vagy megint belekezdhet a szerzetesi életbe, vagy hazatérhet, hogy ismét a régi, derék herceg legyen. A választás azonban lehetetlennek tűnt számára. Eleven üresség volt csupán. A kunyhóból eltüntette minden nyomát annak, hogy valaha is ott járt, betette maga mögött az ajtót és útnak eredt.

Útja során rádöbbent valamire: Nem szenvedek! Szíve erőtlenül feldobbant.

Most először fordult meg Gautama fejében, hogy élete talán nem teljesen kudarc. Most ébredt rá arra, hogy a fizikai fájdalom nem azonos a szenvedéssel. A szenvedés csak valakit gyötörhet, már pedig egyre bizonyosabb volt benne, hogy Ő egyébbé vált: nem valakivé.

Mivel beesteledett, ezért Gautama leült és meditálni kezdett. Eltöprengett, vajon egy nem valakinek szükséges e meditálnia. Ha lehunyta szemét, úgysem süllyedt többé hűvös, biztonságos csöndbe. Inkább az volt az érzése, mintha valami sötét barlang mélyén kuporogna, ahol mindegy; nyitva tartja e szemét vagy csukva.

Megpillantotta a fogyó Holdat: még háromnegyedig teli volt. Gautama tétován arra gondolt, milyen jó lenne Holdnak lenni. És ekkor Holddá vált. Csak a Hold alapján érzékelte, hogy 7 teljes 7 telt el, így amíg az átváltozási folyamat bekövetkezett.

-          Itt vagyok. Már kinyithatod a szemed.

Egy loboncos hajú, nagy szakállú yogi talált rá és letelepedett mellé, keresztbetett lábakkal. Gautama túl volt már a képzelet játékain. A holdfény elég erős volt ahhoz, hogy felismerje Ganaka arcát.

Gautama: Nem kell elrejtőznöd! Vártalak már, Mara.

Mara: Valóban? Nem szerettelek volna megijeszteni. Mint nyilván tudod, én alapvetően jóságos vagyok.

Gautama: Elég jóságos ahhoz, hogy a gyászomra emlékeztes? Már túl vagyok a gyászon.

Mara: Akkor fogad el Ganaka üdvözletét. Jól ismerem az illetőt, már én viselem gondját.

Gautama: Akkor bizonyára valamelyik kínzókamrában szenved. Én viszont már a kínokon túljutottam. Szóval mond meg gyorsan, minek jöttél és igyekezz a lehető legkevesebbet hazudni.

Mara: Azért jöttem, hogy oktassalak. Emlékezz, fiatalkorodban megígértem!

Gautama: Úgy gondolod, észre vall, ha az ember démonnal oktatja magát?

Gautama nem érzett semmit Marával kapcsolatban, sem félelmet, sem ellenszenvet.

Mara: Még mindig félreismersz. Az a feladatom, hogy a lélek rejtelmeit egytől egyig ismerjem. És én minden tudományt hajlandó vagyok megosztani veled.

Gautama: Köszönöm, nem kell.

Mara: Azóta csak tudásra vágysz, hogy először találkoztunk. Miért fordítasz hátat nekem?

Gautama: Az, aki mindent tudni akart, már nem létezik.

Mara: A makacsság nem illik hozzád barátom. Csalódást okozol.

Gautama érezte, hogy reszket a démon teste az elfojtott dühtől.

Mara: Azt hittem, fölötte állsz a többi léleknek, de ha mindenáron közönségesnek akarod magad tettetni, hadd elégítsem ki igazi vágyadat.

Gautama előtt ekkor 3 lány jelent meg, akik el akarták csábítani Gautamát.

Mara: Ez itt a 3 lányom. Mindenkit elbájolnak, szóval ne játszd meg magadat. Akarod őket? Ahogy látod, minden kívánságodhoz képesek alkalmazkodni.

Gautama: Szívesen feleségül veszem a lányaidat. Mond meg nekik, hogy jöjjenek közelebb.

Mara elégedetten mosolygott.

Mara jelt adott, az első lány alázattal Gautama elé térdelt.

Gautama: Mi a neved?

1 lány: Tanka vagyok.

Gautama: A neved azt jelenti: vágy. Feleségül veszlek, de sajnos nem kívánlak. Ha hozzám jössz, sosem érzel majd vágyat és téged, sem kíván meg senki. Elfogadod a feltételeimet?

Ekkor Tanka semmivé foszlott.

A második lány is elébök térdelt miközben Mara bosszankodott.

Gautama: Mi a neved?

2 lány: Raga.

Gautama: A neved gyönyört jelent. Téged is hajlandó vagyok feleségül venni, de ha egybekelünk, tiszteletben kell tartanod kívánságaimat. Tüzes szívednek jéggé kell hűlnie: soha nem részesíthetsz senkit többé gyönyörben, és neked sem lehet soha részed benne. Elfogadod a feltételeimet?

Ekkor Raga tűzgömbbé változott és rárontott Gautamára, de e helyett szeme előtt elenyészett.

Gautama: No, mutasd az utolsó lányod. Az első kettőnek, úgy látszik, nem vagyok az esete.

Mara: Méltatlanul bánsz nemes lányaimmal. Csak szolgálni szeretnének, Te pedig viszonzásul kegyetlenül leszámolsz velük.

Mara intett a 3. lánynak, aki szintén elébök térdelt.

3 lány: Ne kérdezd a nevem, én mentes vagyok vágytól és gyönyörtől. Pontosan olyan közömbös vagyok irántad, mint te énirántam.

Gautama: Igazán kifinomult lélek vagy, de már tudom is a neved. Arati vagyis ellenszenv. Azért nem vágysz semmire, mert mindent gyűlölsz. Feleségül veszlek, de csak egy feltétellel, ha engeded magadat szeretni. Elfogadod a feltételemet?

Arati vonásaira mérhetetlen undor ült ki. Mara rémülten nyúlt felé, de már elkésett.

Mara ekkor felüvöltött olyan hangosan, hogy belézengett az erdő és levetette Ganaka alakját.

Gautama: Szóval most végre olyannak láthatlak, amilyen valójában vagy.

Mara: Szemtelenkedsz?

Mara kezdetben tétlenül várta, hogy serege megsemmisítse Gautamát, a kínok örvényébe szippantva lényét. De amikor látta a tökéletes nyugalmat Gautama arcán, nyugtalankodni kezdett.

Mara: Állj csak ellent nekem. Ezt a katarzist akarod nézni egész hátralevő életedben?

Gautama: Nem állok ellen senkinek. Szívesen látlak, gyere csak. Aki nincs jelen, azt nem támadhatod, már pedig én nem vagyok jelen. Nem igázhatod le azt, ami nem áll ellen, és soha nem is fog ellenállni!

Mara: Hogyhogy nem vagy jelen? Megőrültél? – kiabált.

Gautama: Vagy csak nincs lelkem. Az elkárhozáshoz pedig lélek kell, vagy nem? Ha megtalálod a lelkemet, legyen a tied. Én már nem törődöm magammal.

Mara ördögi arca még ott lebegett egy darabig, azután elenyészett.

Gautama nemigen hitte, hogy még viszontlátja Marát. Lelke léte vagy nemléte egyáltalán nem izgatta, ahogy semmi egyéb.

A teljes elszakadás a karma egyetlen hatásos ellenszere.

Gautama feltekintett: eszébe jutott a Hold.

-          Holddá szeretnék válni. Nincs semmi, amire vágynék idelenn.

Hirtelen úgy érezte, mintha tudatáról az utolsó fátyol is lehullana. Aztán Holddá vált, és átélte, amit a Hold él át. Valamiféle önnön lététől borzongó hűvös derű öntötte el. A dolog maga több volt ennél: kimondhatatlan létteljesség.

A Hold láthatóan megérezte, hogy Gautama célba ért, és mintha meghajolt volna előtte.

-          Már vártunk rád.

Gautama szíve ekkor kitárult.

Gautama: Én is vártam.

Most értette meg, miért kellett nem valakivé válnia. A látható világ illúzió, ám amíg hitt karmájában, a világ nem mutatkozott meg előtte. Rálelt a szabadságra, már pedig a szabadság állapotában semmi sem tilos.

Másnap reggel amikor Gautama felkelt egy pipálfa alatt ébredt fel. Mostantól fizikai világban való lét olyanná vált, mint az álom. Épp olyan könnyen eltüntethet vagy elővarázsolhat bármit, ahogy az álmodó teszi az álomképekkel. Tudta, hogy soha többé nem kell visszatérnie ebbe a világba. Utazása örökre véget ért, eljutott a Nirvánába.

Minden múltbéli ismerőse régóta lemondott róla. Ha hirtelen megjelenik, hogyan magyarázza el nekik, mivé változott?

Végiggondolt minden ismerősére és családtagjára és a pipálfa alatt üldögélve mindegyiket látta, hogy mit csinál éppen és azt is, hogy mit érez.

Gautama bárhová és mindenhová eljuthatott, ahová csak akart. Elég volt rágondolnia valakire, máris kapcsolatba lépett tudatával.

-          Hát erre képes egy Buddha?

Váratlanul sírni kezdett. A családjára és a barátjára gondolva már nem lehet többé apja fia, feleségének a férje és barátjának barátja, hanem csak a tanítójuk.

Újdonsült Buddha volt, előzmény nélküli, tanácstalan 3 napos újszülött.

Tudta, Gautama nem létezik többé.

Felállt és elindult, de az úton senki sem volt, az üresség egyre furcsábbnak tűnt számára. Buddha teljesen egyedül is ellehet magában.

Ő azonban Buddhaként birtokolja a világot, vagyis minden hatalma a csend másik oldaláról ered, ahol az elme mindent képes megvalósítani.

Buddha világának emberekre volt szüksége, akikről gondoskodni kell, akikkel törődni lehet.

Azon gondolkodott út közben, hogy milyen egy Buddha valóban, minden bajt visszacsinálhat?

Még ha meg is van hozzá a hatalma, vajon joga van-e csak úgy megváltoztatni a karmát? Egy csodákkal teli világban felborulna a rend. Megfosztaná az embereket joguktól, hogy saját kárukon tanuljanak.

Buddha első jócselekedete Angulimala a szörny vadállat ember megmentése volt, akit valójában Aniga-nának hívtak és a megmentése és megtisztítása közben Buddha rájött egy nagy igazságra: Nem lehetek a gonosz ellensége, hiszen a gonosz a jó másik arca. Az az arca, amelyet senki sem lát.

Buddha: Nézz csak rám Aniga, testvérek vagyunk.

Amikor Buddha föléje hajolt, hogy megáldja, felemelte fejét.

Buddha: Valaha nagy szent voltál, most nagy bűnös lett belőled. Nem átok sújtott. A születés és újjászületés köre zárult be benned. Mindenkivel ugyanez történik. Velem is megtörtént.

De ha vészemmé válsz, másra nincs is szükséged a megváltáshoz.

Buddha: Létezik olyan valóság, amelyet a gonosz nem érinthet. Megengeded, hogy megmutassam?

Buddha látta, hogy Anigát többé már nem sötétség vette körül.

Valamennyiünk olyan könnyedén kezd új életet, ahogy a fa növeszti tavasszal a levelét. De ugyanolyan könnyedén is vetjük le életünket, ahogy a fa hullajtja lombját ősszel.

Aniga egy közeli patakhoz vezette Buddhát, ahol lemosta magáról a piszkot. Amikor a szennyet lemosta magáról, kilépett a vízből.

Aniga: Mindenhová követlek, Angulimala neked köszönhetően immáron örökre halott.

Buddha: Mindig is velem leszel, de most egy időre itt kell maradnod, szenteld magad a vezeklésnek. Akármit is teszel, ne mutatkozz az emberek előtt. Hamarosan visszatérek érted.

Aniga közben álomba szenderült a fa alatt, Buddha fölállt és csöndben távozott. Valami azonban történt, amiről csak Ő tudott.

Puszta érintéssel és puszta szóval eltérítette útjából a gonoszt.

Még mindig új Buddha volt, 4 napos újszülött, ám minden egyes eltelt perccel egyre hatalmasabbá vált, és egyre bölcsebben volt képes használni hatalmát.

Az 5 szerzetes miután búcsút vett Gautamától, egy Beránesz melletti tisztásra vonult vissza. Hónapok teltek el az óta, és mind az öten már halottnak hitték Gautamát és erőt vett rajtuk a kudarc érzése, amikor végre megjelent közöttük, akkor megkönnyebbülést éreztek. Mind az öten valami csodatörténetet vártak Gautamától, de Buddha csak csöndben akart üldögélni körükben és tekintetét hol az egyikre, hol a másikra vetette.

Konda, a legfiatalabb: Meggyászoltunk ám, Gautama.

Buddha: Mert úgy gondoltátok, hogy Gautama nincs többé, és igazatok is volt.

Az, aki eléri a megvilágosodás állapotát, korábbi személyiségével minden kapcsolatot megszakít!

Asszadzsi: Ha nem Gautama vagy, akkor ki vagy?

Buddha: Megtartottam Gautama testét, de én nem vagyok többé ez a test és ez a név. Már nem vagyok személy, vagyis olyasmi, amit ti személynek gondoltok.

Asszadzsi: Akkor mégis ki vagy?

Buddha ekkor behunyta a szemét és szamádhiba süllyedt rövid időre.

Asszadzsi megkérdezte tőle, hogy egyedül akar e lenni, a válasz pedig a következő volt.

Buddha: Amikor lehunytam a szememet áldást kaptam tőletek. Gyerekkorunk óta mondogatják nekünk, hogy a születés és újjászületés köre számtalanszor egybeért már életünk során. Ám amikor visszatértem korábbi életeimbe, ráébredtem, hogy valamennyi teljesen egyforma volt. Én vagyok minden megélt élet, ugyanakkor egyik sem vagyok én, hiszen itt is meg ott is teremhetek, kedvem szerint.

Az 5 szerzetes úgy érezte mintha nyitott szemmel süllyedtek volna számadhiba.

Asszadzsi: De mond csak nem mondtam le már róla azáltal, hogy szerzetes éettem?

Buddha: Csak külsőségekről mondtál le. A sáfrányszín szerzetesi ruha nem szabadít meg a vágyaktól, már pedig a vágyak tartottak rabságban.

Konda: De 10 év alatt egyetlen vágyunktól sem sikerült megszabadulnunk. Karmánk mindig követ bennünket, nekünk pedig engedelmeskednünk kell.

Buddha: Ezért jöttem először hozzátok, ahelyett, hogy a családomhoz siettem volna. Tévedtem és kárpótolni szerettelek volna benneteket.

Asszadzsi: Nem tartozol semmivel.

Buddha: Nem tartozásról beszélek, az adósságnak is vége, ha a karmának vége. A tévedésem azonban csapdába ejtett benneteket. Az álomvilág csak illúzió.

Asszadzsi: Ha nem álmodnánk, ugyan mit láthatnánk?

Buddha: A halált.

Az 5 szerzetes testén borzongás futott végig.

Buddha: Mindannyian féltek a haláltól, épp úgy, ahogyan én féltem, de ezt a félelmet le kell tudni győzni, máskülönben nem szabadulhat meg az ember saját karmájától. Nem világosodhatsz meg különálló lényként – amilyennek magadat látod – hiszen ez a lény, minden más tegnapival egyetemben, már el is tűnt.

Jó darabig nem szólalt meg egyikük sem. Ugyan mi mondhattak volna olyasvalakinek, aki azt állítja, hogy nem is létezik, vagy léteznek? Buddha ekkor ezt gondolta: Korábban nem hittem volna, hogy ébredése ennyire megzavarhatja a többi embert.

Buddha: Akadnak, akik nyugtalanul alszanak, néha felriadnak, és homályosan megpillantják az igazságot. Ők a szerencsések. Az emberi lények zömének azonban halvány fogalma sincs a valóságról.

Buddha ekkor segítséget kért 5 szerzetestársától, hogy alapítsák meg a természettől adódó darmát és kérte azt is, hogy az ébredésnek nem szabad gyötrelmesnek lennie.

Asszadzsi: De te, hiszen gyötrődtél!

Buddha: Igen, és minél többet kínlódtam, annál nehezebbé vált számomra az ébredés. Testemből és tudatomból ellenséget formáltam. A halált csak akkor győzhetjük le, ha megfosztjuk valóságától.

Ekkor elkezdett esni az eső, de az 5 szerzetes és Buddha egy esőcseppet sem éreztek kicsiny táboruk körül és abban a körben ahol ültek száraz maradt minden. A természet így adta tudtukra, hogy Buddha több mint egyetlen megvilágosodott ember. Attól az éjszakától fogva követték ŐT.

6 esztendeje először érintette Buddha lába a kapilavasztui út porát. Az 5 szerzetessel együtt kelt útra – társai lassan megszabadultak ugyan aggodalmaiktól, ám féltő tiszteletüktől nem. Mindent együtt csináltak Buddhával, de Buddha többé már nem meditált, és nem imádkozott velük. Minden egyes testvérének külön személyre szabottan adott tanácsot és ezzel nagy elismerést vívott ki náluk.

A jó és a gonosz úgy ellentétei egymásnak, ahogyan a nyár a télnek, ahogyan a fény a sötétnek. Mind a természet örök rendszerének részei.

Nem győzetem le soha a rosszat, és nem lett soha enyém a jó – mindkettőtől elszakítottam magam.

Vappának mondta Buddha: Te is érezted már a puszta lét békéjét! Ébredj rá te is, és ugyanolyan szabad lehetsz, mint én.

A legtöbb ember azzal tölti egész életét, hogy megkísérli elkerülni a fájdalmat, miközben a gyönyöröket hajszolja. A fájdalommal pedig bármennyire is kínt okoz, szembe kell néznie vele, el kell tűrni és nem szabad menekülni.

Amint lassan közeledtek Kapilavasztu kapuihoz, Buddha óvintézkedéseket tett. Jelenlétét előreküldte.

Az úton egy vérben és verejtékben úszó paripa száguldott feléjük riadtan. Az 5 szerzetes öt felé spriccelt szét, fejvesztve menekültek a ló útjából. Hatalmas fekete mén volt. Egyik szerzetes sem merte Buddhát félrerántani, Ő maga csak állt egyhelyben. A ló közel érve Buddhához felágaskodott két hátsó lábára és két első patáit a földre csapta, de Buddhában nem tett kárt. Aztán a ló megnyugodott.

Egy mérföldet sem kellett megtenniük és éppen egy csata látványa tárult szemük elé.

Buddha: Én vagyok a harc oka.

Az 5 szerzetes tiltakozott, Buddha azonban nem szólt többet. Ha nem érzik a békét bennünk, békés szavakkal lehetetlen őket becsapni. A szerzetesek jól tudták, hogy Buddha sosem mond semmit véletlenül. Minden megnyilvánulásának egy a célja: hogy megtanítsa őket az igazságra. Buddha ekkor meggondolta magát és egy órán belül megpillanthatták a főváros kapuit, ahova könnyedén bebocsátást nyert.

Jasodhara annyira zavarodott volt, hogy meg se hallotta férje közeledtét, csak akkor eszmélt fel, amikor Buddha, már előtte állt.

Az asszony hamar felfigyelt a csöndre és megrémült. Buddha egyenest a szemébe nézett. Buddha kibontakozott öleléséből. Jasodhara szeretett volna belé csimpaszkodni férjébe, de Buddha egyetlen ujjmozdulattal leintette.

Buddha: Jogodban állt megölelni, de ezt soha többé senki nem teheti meg velem, még te sem.

Jasodhara éveken át próbálta elkerülni, hogy Sziddhártára, mint szerzetesre gondoljon.

Jasodhara előtt a világ eltűnt a szeme elől, nem sötétség, hanem ismeretlen eredetű, fehéren ragyogó fény lépett helyébe. Megbizonyosodott arról, hogy a fény abból a férfiból árad, aki valaha az ő férje volt.

Buddha: Eljött az időd Jasodhara. Add föl magad, és légy szabad.

Buddha nem töltötte az éjt Kapilavasztuban, hanem az 5 szerzetessel együtt a csatatérre sietett. Mire odaértek szürkület volt, de nem mentek közel az eseményekhez, hanem egy közeli dombtetőre telepedtek.

Kondana: Csak nem akarsz lemenni?

Buddha: Nincs más választásunk. A háború csak egy módszer a sok közül, amelyet az emberek kiötöltek avégett, hogy kedvükre szenvedhessenek.

A szellő édes madárdalt sodort a domb felé, mely sebesültek jajszavával keveredett.

Buddha: A remény sose vetett véget még egyetlen háborúnak sem.

Buddha aznap este nem is szólt semmi többet. Maga mögé tekerte köpenyét és lefeküdt a földre aludni. Az 5 szerzetes már hozzászokott, hogy teljesen mindegy neki, hol, kinek a közelében hajtja álomra a fejét. Teste pihent, de elméje végig éber maradt. Áldást küldött Jasodhara felé és hatesztendős kisfiát, Ráhulát is megáldotta. Buddha ismételten biztosította őket: nem azért jött haza, hogy trónra üljön – mégis sokan reménykedtek benne. Amikor a Nap felkelt, akkor már Buddha régen fent volt és az 5 szerzetestársát és a csatateret szemlélte.

Buddha: Kedves barátaim! Nem azért jöttünk, hogy halhatatlanságot ígérjünk a mennyekben vagy, hogy Isten segítségével hitegessük az embereket. Véget kell vetnünk a szenvedésnek, de nem Istenről való fecsegéssel.

A szerzetesek ekkora már hozzászoktak ahhoz, hogy bármilyen megdöbbentő dolgokat is mondjon Buddha, meg kell fogadniuk a szavait.

Kondana: Egész éjjel arról álmodtam, hogy vérszomjas katonák vesznek körül. Szerintem Te éppen beviszel bennünket az égő házba, nem pedig kiszabadítasz onnét.

Buddha: A félelem hatalmas úr, de csak tetteti, hogy igazat mond. Megmutatom, mi az igazság. Hadd menjek előre, ti pedig kövessetek.

A csata legközelebbi eseményei alig negyed mérföldre zajlottak, úgyhogy néhány percen belül oda is értek. Először két harcost pillantottak meg és az 5 szerzetes igencsak megdöbbent és viszolygott az előttük látható eseményeken.

Buddha: Még harcos koromban azt tanultam, hogy a győzelmet lehetetlen kivívni hatásos, az ellenségnél erősebb fegyverek nélkül. Nekünk ugyan nincs semmilyen fegyverünk, mégis győzünk majd.

Buddha a két küzdő fél közé toppant és az idegen harcos rögtön megfenyegette Buddhát, hogy megöli, ha nem tágít, de Buddha nyugodt maradt és nyugalma olyan elképesztő volt, hogy a katonák leeresztették fegyverüket és elfeledkeztek arról is, hogy miért harcolnak.

Asszadzsi: Ha hozzányúltok, egy szentet bántotok. Az pedig bűn!

Buddha Asszadzsi felé fordult, és rosszalló pillantást vetett rá.

Buddha: Erről szó sincs. Ha annyira nem érdekel a sors, hogy megkockáztatjátok a találkozást a pokolban halott ellenségeitekkel, hát nem én leszek, aki megakadályoz ebben. Rajta, döfjetek csak keresztül a kardotokkal. Előre megbocsátok mindenért.

Ahogy az utolsó szót kiejtette, a katonák lehajtották fejüket. Buddha kinyújtotta a kezét, és gyöngéden megérintette a tőröket és a kardokat, amelyek azonnal a földre hullottak.

Buddha: A szégyen elvette a kedveteket a gyilkolástól, ugye? Térjetek haza és keressetek magatoknak szebb mesterséget.

Katona: Nem tehetem. Ha megfutamodom a csatától, a király elkobozza a házamat, és a családom éhen hal.

Buddha: Ígérem, hogy ez nem történik meg. A királyod az egész seregét fel fogja ma oszlatni.

Buddha és az 5 szerzetes azonban már tovább is ballagott.

Buddha: Megmutattam nektek a béke győzelmének első módját. Némelyik emberre hathatunk pusztán azzal is, ha a lelkére beszélünk, ha a lelkiismeretére hatunk. Lelkiismeretünk, bűntudatunk és szégyenünk segítségével képesek felismerni hibáinkat – ha rájuk világítunk.

Buddha ekkor a harc sűrűjét mutatta meg a szerzetestársainak, de megállt egy időre, mielőtt a harc mélyébe lépett volna.

Buddha az 5 szerzetestársához fordulva: Lehetetlen olyasvalakihez prédikálni, aki közben az életéért küzd, és ez nemcsak a háborúban van így, hanem a mindennapi életben is.

Buddha szinte ösvényt vágott magának a csatamezőn, amerre csak ment. Az 5 szerzetes igyekezett a nyomában maradni.

Asszadzsi: Mi történik itt?

Buddha: Na, mit gondolsz, mi? Csoda!

Buddha meg közben szépen áthaladt az egész seregen.

Buddha: Most mutatok egy másik módszert is, amellyel győzhetünk. Néha olyannak kell mutatkoznunk, amilyenek valójában vagyunk. A létért való küzdelembe feledkező emberek, az illúzió rabjává válnak. Egy valamit azonban nem szabad elfelednünk: fényből valók vagyunk, és ha itt az ideje, be is bizonyíthatjuk.

Buddhát ekkor ragyogó fehér fényaura vette körül, a katonák is azt hitték, hogy valami fénylény vonul át soraik között: ezért hullottak térdre meglátván.

Asszadzsi mély tisztelettel: Mester kérlek, bocsáss meg! Most már látom: emberek ezreit vagy képes megváltani.

Buddha: Szó sincs megváltásról. Csak egyetlen valóságra vetett pillantásról. Sajnos nem elég egyetlen ilyen pillantás ahhoz, hogy felébredjenek.

Buddha ezután nem szólalt meg és továbbsétált szerzetestársaival és fél órába telt, míg átvágtak az egész csatatéren és hamarosan megpillantották a tábornokok sátrait.

Buddha a legmagasabb sátorcölöpre mutatott, amelyen ragyogó vörös-sárga zászló lobogott.

Buddha: Ott az apám!

Az idősebb tábornokok megremegtek, amikor látták, hogy a herceg visszatért halottaiból.

Buddha egyenest a királyi sátor felé tartott. Buddha félrehajtotta a sátor bejáratát fedő ponyvát és látta, hogy az apja éppen alszik. Megkérte Asszadzsit, hogy ő is lépjen be, mert szeretné, ha tanúja lenne az eseményeknek. Buddha apja vállára tette a kezét és ezután szép lassan elkezdett ébredezni Szuddhódana.

Apja először 3 szót tudott mondani: Kicsoda? Te? Nem!

Kölcsönösen apa és fia sírva fakadtak és szorosan átölelték egymást a csönd elárasztotta a sátrat egy kis ideig.

Szuddhódana: Honnét jöttél, Sziddhárta? - Dévadatta! – hangzott a felkiáltás az apában.

Sziddhárta unokatestvérét a bizalmas tanácsadó rangjára emelte: éppen ő keverte ebbe a háborúba is. Az öreg király igencsak mérges lett és ettől visszatért az energiája is.

Szuddhódana kirohant a sátorból és egyenesen Dévadatta felé sietett, miközben Buddha és Asszadzsi is követte a királyt – pár szót váltottak.

Asszadzsi: Az apádnak is fel kell adnia egyszer a harcot!

Buddha: Nem, kedves barátom, ez nem így van. Sose feledd, hogy mindez csak álom. Álom közben értelmetlen dolog feladnunk bármit is, hiszen a győzelem és a vereség egy és ugyanaz. Mindkettő nagy semmi!

Buddha gyorsabban lépdelt és szólt a többi szerzetestársának, hogy kövessék őket.

Az öt szerzetes egyszerre: Jelentőségteljes nap ez számunkra, mesterem. Sosem felejtjük el.

Buddha: Ez se más, mint a többi. – legyintett. Majd meglátod.

Szuddhódana közben kiabálva: Gyere csak ide, te gyáva! Nézz a szemembe. Csak egy öregember vagyok, de innét nem mégy el élve!

Egy magányos lovas tűnt fel a közelben, Dévadatta személyében.

Dévadatta Szuddhódanának: A fél sereged már átállt hozzám. Add meg magad, vagy nézd végig, ahogy alkonyatig odavész minden embered.

Asszadzsi Buddhához: Ez kicsoda?

Buddha: Sok választ adhatnék erre. Az unokatestvérem. Egy elkárhozott lélek. De az igazság az, hogy ő az én egyik lehetséges énem.

Buddha átkiáltott neki: Dévadatta!

Dévadatta: Na, mi van eljöttél, hogy lásd, hogyan lesz oda, az utolsó reményed is? Mondd meg az apádnak, hogy tegye le a fegyvert, különben erőszakkal veszem el a trónját.

Buddha közelebb sétált Dévadattához: A magad érdekében jobb, ha itt megállsz, unokatestvérem. Hibát követsz el.

Dévadatta: A te családod követett el hibát, egész életemben úgy bántatok velem, mint egy fogollyal.

Buddha: A bosszúval nem mégy semmire. Add meg magad, és ígérem, megszabadítalak a fájdalomtól.

Dévadatta: Még hogy neked adjam meg magam? Te hitvány, álszent, csaló! – üvöltve.

Dévadatta megforgatta a kardját és készen állt a támadásra, miközben Szuddhódana rosszul lett a nyergében és már felkészült a halálra, és furcsa módon elkezdett imádkozni. Bocsánatot kért Majától és köszönetet mondott az Isteneknek, hogy viszontláthatta utoljára a fiát.

Közben egy magányos harcos az utolsó pillanatban odaugrott elmetszette Dávadatta nyergét, így a földre került, a harcos Csanna volt és lekapta a sisakját. Csanna és Dévadatta összecsapott és Csanna egész életében, csak erre a pillanatra várt, amikor Dévadatta fölé tudjon kerülni.

Az öt szerzetes egész idő alatt Buddhára meredt, várta, mikor avatkozik már közbe.

Buddha egy kerek kavicsot vett fel a földről és odahajította Dévadatta lába mögé, és amikor lépett egyet hátra, akkor elesett és térdre rogyott. Csanna ekkor nekiszegezte a kardját.

Szuddhódana ekkor felharsant kiáltása hangzott fel: Ne tedd! Fogd vissza magad!

Szuddhódana előrelépett: Megtiltom, hogy megöld – parancsolta. Dévadatta mégiscsak egy herceg.

Csanna eleresztette Dévadattát és meghajolt, engedelmessége jeléül.

De ekkor Dévadatta hátba döfte Csannát és súlyosan életveszélyesen megsebesítette. Szuddhódana emberei gyorsan lefogták Dévadattát és elhurcolták.

Nemsokára a csatamezőn csupán Buddha és öt magánkívül lévő szerzetese maradt.

Kondana: De hát nem ő volt-e a barátod? Miattad kellett meghalnia!

Buddha: Minden egyéni élet a karma, se vége, se hossza hálójának szálaiból szövődik. Míg el nem fogadjuk, hogy minden egyes egyedi élet összefonódik minden egyes más élettel, és hogy a természet maga sem egyéb, mint a lét hatalmas hálószövedéke, soha nem leszünk képesek megtudni, kicsodák is vagyunk valójában. A karmát az ellene való küzdelemmel nem, csupán annak felismerésével győzhetjük le, hogy a megadás számunkra az egyetlen remény. Nem a halál a lényeg. Amíg a karma hálójában létezünk, a halál és születés összetartozik. A kettő elválaszthatatlan.

Leld meg lényednek azt a részét, amely „nemszületett”, és akkor megszabadulsz születéstől, haláltól egyaránt!

Buddha beszéde közben egyre közelebb sétált a királyi sátorhoz, ahol bent Csanna feküdt és már alig lélegzett. Dévadattát pedig már egy nagydarab csuklyás ember korbácsolta.

Buddha belépett a sátorba és letérdelt Csanna ágya mellé.

Buddha: Mit tehetek érted, kedves Csanna?

Szavai hatására Csanna kinyitotta a szemét és a haldoklóba új élet költözött, nem Buddhára vetette tekintetét, hanem az apjára.

Buddha: Rám nézz, ne őrá.

Csanna: Képtelen lennék. Bűnt követtem el ellened.

Buddha: Miért emlegetsz bűnt? Talán azt hiszed, meghalsz?

Hangja olyan nyugodt volt, hogy Csanna önkéntelenül ránézett.

Buddha: Azért jöttem, hogy bemutassam neked azt, aki soha meg nem született, így soha nem is halhat meg.

Buddha ekkor rátette a kezét Csanna szemeire és behunytatta vele és különleges extatikus események következtek ezek után. Csanna teste elkezdett vonaglani.

Buddha halkan súgva Asszadzsinak: Az álom egyetlen előnye, hogy nem ölhetnek meg, csak ha beleegyezel. Bízzuk rá a döntést. Nem más álma ez, hanem az övé. Majd megteszi, amit tennie kell.

Buddha és Szuddhódana egy idő múlva kiléptek a sátorból és az öreg király ekkor csodának lett szemtanúja. Minden jelen lévő térdre hullott Buddha előtt, vagy a földre borult előtte.

Szuddhódana: Miért teszik ezt?

Egyik tábornok: Fiad ma békét teremtett!

Az, aki megöl egy gyilkost, átveszi a karmáját, így a szenvedés kereke sosem áll meg.

Buddha: Megmutatom, hogyan teremthetsz országodból békebirodalmat.

Buddha közelebb hajolt Asszadzsihoz: Azért nyitom meg az újkort, hogy örökké folytathasd. Emlékezz mindenre!

Dévadatta életben maradt, de 3 teljes napig nem is volt képes feleszmélni a történtek után és minden emlékezete törlődött az agyában.

Az udvarban viszont ünnepség zajlott és Buddha és az 5 szerzetes együtt ültek egymás társaságában és főtt rizst és lencsét falatozott.

Dévadatta szótlanul állt, nézte a lakomát, majd megfordult, és elment.

Asszadzsi, aki Buddha jobbján ült: Láttad?

Buddha: Láttam.

Asszadzsi: Halálos ellenséged volt, és most úgy hagyod, hogy eltűnjön?

Buddha: Dévadatta az egyetlen ember az egész világon, aki soha nem tűnhet el előlem. Ez valójában áldás, ő azonban átoknak tekinti. Olyan kötelék köti hozzám, amelyet soha meg nem oldhat.

Ahhoz, akit szívből gyűlölünk, egy nap feltétlenül tanítványként kell visszatérnünk.

Buddha végkövetkeztetése:

Amikor a szenvedély tüze végül is kialszik, akkor majd leásol a hamuba és rálelsz a drágakőre. Kezedbe veszed, nem hiszel a szemednek. A drágakő mindig is benned rejtőzött. A tied, mindörökké a tied. Ő BUDDHA.

Szegmens (szegmentációs) kitétel vagy más néven törvényszerűség:

                                          

Azon vallási és vallás filozófiai törvényszerűségeket és összefüggéseket hívjuk szegmens kitételnek, amelyek arra szolgálnak, hogy bebizonyítsák a világtörténelem menetében és folyamán, hogy kiből válhat és válik ténylegesen és hitelesen Isten, aki egy korábbi Isten lelki leszármazottja és hiteles megjelenése a Földön. A szegmens kitétel nem csupán egy momentum alapján épül fel, hanem többszörös kitételláncolat alapján határozható meg és a kitételláncolat természetesen szorosan egymásra épülve határozódik meg.